Szerző: Vargamoni | dec 19, 2021 | Aktuális, Gondolatébresztő, Szülőknek
Szerintem akár három legcsodásabb időszak is lehetne, de az elsőre sajnos nem emlékszünk. Hogy milyen lehetett a karácsony két-három évesen, azt akkor tudjuk meg, amikor saját gyermekeink lesznek ennyi idősek.
Az első tehát elveszik, de bőven kárpótol érte a második, a gyermekkornak az a része, amire már vissza tudunk emlékezni. Amikor még hittünk a csodákban és mérhetetlen izgalommal vártuk az ünnepeket. Ahová Ady Endre vágyik vissza a Karácsonyi regében: „De jó volna játszadozó gyermek lenni, igaz hittel, gyermek szívvel, a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” Ebből az időszakból mindannyian varázslatos emlékeket őrzünk. Orrunkban a fenyőfa és a sütemények illata, gyomrunk táján a várakozás csillapíthatatlan izgalma. Felvillannak a feldíszített fa és a vágyott ajándékok képei, és a semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra kétségtelenül ezek voltak a legszebb karácsonyok.
Azután megtudjuk a titkot, és bár a varázs elillan, egy újabb szakasz jön el. Ettől kezdve aktív részt vállalunk az ünnep előkészítésében, boldogan díszítjük a fát, segítünk mézeskalácsot sütni és lelkesen barkácsoljuk szüleinknek az ajándékot. Ebben az életkorban jelenik meg az ajándékozás öröme, de továbbra is saját kívánságaink maradnak a középpontban. Vannak, akik szerint ez a legjobb életkor a karácsonyozáshoz, hiszen a család együtt vezényli le az ünnep minden mozzanatát, s az ajándékok döntő része még mindig meglepetés.
A kamaszkor gyakorlatilag mindent felborít egy gyermek életében, nem kivétel ez alól a karácsony sem. Kamaszkorra sikerül feltérképezni a család szokásait, élesen elkülöníteni, mi tetszik nekünk az egészből és mi nem. A tiltakozás a karácsonyi rituálék közé is belopózik. Kamaszként nem akarunk mindenféle nagynénikkel ölelkezni és unalmas rokonlátogatásokra utazni. Kétségbe vonjuk az addig sérthetetlennek tekintett családi szabályokat és egyre több vita alakul ki az ünnepek körül. A család pedig nehezen enged. Az önmagával is viaskodó kamasz inkább félre vonulna, emiatt gyakran udvariatlannak nevezik és visszakényszerítik a családi forgatagba. Fennhangon megköszöntetik vele a divatjamúlt pulóvert, amit a keresztanyjától kapott és evésre buzdítják, miközben ő az alakja miatt aggódik. A kamasz szeretné megmondani, mit kér karácsonyra, nem mindig örül a meglepetésnek és gyakran kér olyan valamit, amit a szülei nem igazán tartanak jó ötletnek. Az eddig biztonságot nyújtó megszokott állandóság most inkább nyűggé válik. Egy szó, mint száz, ez az időszak határozottan kiesik a versenyből.
Érett fiatalként aztán belekóstolunk a felnőtt szerepbe, boldogan vásárolunk mindenkinek ajándékot, átvesszük a sütés-főzés egy részét, és új szokásokat ismerünk meg párunk családjánál. Igyekszünk „beleszólni” az ünneplésbe, terelgetjük szüleinket a kisebb-nagyobb változtatások irányába. Ekkor már szinte jobban szeretünk adni, mint kapni és büszkén nyújtjuk át saját pénzből vásárolt ajándékainkat. Ennek az életkornak is megvannak a karácsonyhoz kapcsolt érzései, hangulatai, de ezeket már a változtatás igénye jellemzi.
Amikor gyermekünk lesz, a meglepetés és az ajándékozás, vagyis az örömszerzés kerül a középpontba és ez így is marad gyermekünk felnőtt koráig. Én ezt az időszakot tartom a második legcsodásabbnak, hiszen a karácsonyfához szaladó, ragyogó arccal ajándékot bontogató kisgyermek látványa semmihez sem hasonlítható.
Azután végigéljük gyermekeinkkel az egészet, amit mi magunk is megéltünk, csak ezúttal a másik oldalról szemléljük. Most mi bukunk le fenyőfa díszítés közben, a mi fiókunkban találják meg a srácok az ajándékot, majd a mi karácsonyi vacsoránkat szeretnék átalakítani és a régi díszeket újakra cserélni.
Végül azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mire van szüksége felnőtt gyermekünknek, ő viszont pontosan tudja, mivel szerezzen örömet nekünk. Ez megint egy másik fajta jó érzés, csak nézel, hogy most meg a lekvár keveri a nagymamát. De annyi baj legyen! Megvan ennek is a varázsa.
Az unokás időszakot pedig az összes eddig leírt érzés kavalkádja jellemezheti, bár ezt én még csak megfigyeléseim alapján írhatom. Az unokáknak vásárolt ajándékhalmaz a gyermekeink kiskorát idézi. A sütés-főzésben visszavesszük ugyan a főnök szerepét, de az időzítés gyermekeink elfoglalt életéhez igazodik. Most már örömmel kóstolgatjuk az ismeretlen ételeket, amit a gyerek hoz, de csak azért is előássuk a százéves díszeket és azzal díszítjük fel az időközben felére zsugorodott fenyőfát.
Ha megadatott nekünk, hogy nagyobb tragédiák és megrázkódtatások nélkül megélhetjük a karácsonyt minden életkorban, békében és családi körben, akkor szerintem nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt eldönteni, hogy melyik volt ebből a legszebb, már csak egy kis kellemes nosztalgiázás.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 16, 2021 | Szülőknek
A te gyermeked iskolatáskájában is ott van a fejfájáscsillapító? Természetesnek tartja, hogy időnként fáj a feje és azt egy tablettával csillapítja? Te is tudod, hogy nem jól van ez így, mégis odaadod neki a gyógyszert, mert nem akarod, hogy szenvedjen?
Míg a fejfájás és különösen a migrén korábban többnyire csak a felnőtteket érintette, néhány évtized óta a fejfájós gyermekek száma is ijesztően növekszik. A gyors megoldások korában hamar rászoknak a gyógyszerre és megtanulják a tünetkezelést. Bár ez tűnik a legegyszerűbb megoldásnak, semmiképpen sem a követendő út.
Mi történik, ha hosszabb időn át gyógyszerrel csillapítjuk a fejfájást?
Az idegrendszer egyre érzékenyebben reagál majd, vagyis megnövekszik a fájdalommal szembeni érzékenység. Így egyre hamarabb lesz szükség újabb tablettára, és ebből az ördögi körből irgalmatlan nehéz kikerülni.
Elképesztő számra bukkantam egy német fejfájáskutató intézet munkatársának javaslatai között. „10-20 szabálynak” nevezi azt a tanácsát, miszerint egy hónapban maximum 10 napon vegyünk be fájdalomcsillapítót, a maradék 20 napot bírjuk ki gyógyszer nélkül. Ez bődületes mennyiségű gyógyszer beszedését feltételezi, aminek a káros hatásához semmi kétség nem fér. És ebbe az irányba haladnak gyermekeink is.
Ugyanakkor szintén német iskolai kísérletek bizonyították, hogy a gyermekek és fiatalok felvilágosítása a fejfájás kiváltó okairól, a diákok több mint egyharmadánál hatékony eredményeket hozott. Egy 1000 gimnazistával végzett vizsgálat például arra az eredményre jutott, hogy mindössze 1 órányi felvilágosítás is mérhető hatással volt a diákok fejfájásproblémáinak megelőzésére.
Mit kell ebből tanulnunk?
Azt, amit szülőként egyébként is gyakran elhibázunk: azt gondoljuk, hogy a gyermeknek is kézenfekvő, ami a felnőtt számára magától értetődik! A fejfájós gyerek a környezetéből megtanulja, hogy fájdalmainak mindenféle bizonytalan oka lehet, mint az időjárás, a stressz, meg még valami, amit nem ért. Eszébe sem jut arra gondolni, hogy esetleg:
- nem alszik eleget
- nem iszik eleget
- nem étkezik rendszeresen és szervezete nem kap elegendő szénhidrátot
- túl van terhelve a heti 6 különórával
- túl keveset tartózkodik friss levegőn, nem jut elég oxigénhez
- állandóan feszült a teljesítménykényszer miatt, kevésnek érzi magát
- szorong (Aminek millió oka lehet. Ha érdekel a téma, hosszabban olvashatsz róla a ’Beírás felnőtteknek’ című könyvemben)
- fél valakitől vagy valamitől az iskolában
- ülő életmódja miatt gyakran feszülnek váll- és nyakizmai
- rendszertelen életmódja miatt felborul az étkezések és a pihenés rendje
- soha nem pihen igazán, a pihenésnek hitt tevékenységek csak tovább ingerlik
- az állandó online jelenlét és kütyüzés miatt túlingerelt állapotban van
- nincs olyan tevékenység az életében, ami igazi élményt és kikapcsolódást jelentene
- túl sok új inger éri, túl gyors változásokkal kerül szembe
- esetleg a cigarettázik, alkoholt, vagy koffein tartalmú italokat fogyaszt
Gyermekeink nagy többségére jó néhány pont igaz a fentiekből, pedig akár egy is elegendő ahhoz, hogy fejfájást okozzon. Valakitől meg kell tudniuk, hogy ezek a tényezők válthatják ki a fájdalmat és egy kis változtatással elejét vehetnék a fájdalomnak.
Az én tanítványaim között olyan eset is akadt, akinek sok eredménytelen orvosi vizsgálat után végül gyógynövényes nyugtató tablettát javasoltak, és rövid időn belül megszűntek a problémái. Idősebb korában aztán elmesélte, mitől szorongott annyira abban az időben, de csak évek múlva ismerte fel a kapcsolatot a két dolog között.
Bármit olvasol tőlem, mindig meg fogod találni benne azt az alapvető meggyőződésemet, hogy ismerned kell a gyermekedet! Kérdezned kell őt, figyelmesen meg kell hallgatnod, tudnod kell, mit szeret, mit utál, mivel tölti napjai nagy részét és úgy minden könnyebb lesz. Ja, és azt is vizsgáld meg:
- nem követelsz-e túl sokat tőle
- nincsenek-e irreális elvárásaid vele szemben
- engeded-e eleget játszani
- hagysz-e szabad teret saját döntéseinek
- kínálsz-e neki választási lehetőségeket, vagy mindig az van, amit te gondolsz
- bízol-e benne, hiszel-e benne és ezt vajon tudja-e
Ha a gyermeknek fáj a feje, annak oka tehát legtöbbször az életmódjában és családi/iskolai körülményeiben keresendő. Az állandó csillapítás helyett a megelőzésre kell törekedni, amelyhez elengedhetetlen a valódi kiváltó okok megtalálása.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 6, 2021 | Aktuális, Szülőknek
Nekem már az is furcsa, hogy ez a kérdés egyáltalán megszületett, és egyre gyakrabban kerül terítékre a fiatal szülők körében. Mi nem „mikulásozunk” vagy „jézuskázunk”, halljuk innen onnan és meglepve várjuk a magyarázatot. Vajon mi állhat egy ilyen elhatározás hátterében?
Mivel mindkét ünnep vallásos eredetű, ünneplése tehát az adott politikai rendszerrel többször módosult. Az én gyermekkoromban például a politika háttérbe szorította a vallást, de felismerve az ünnepek jelentőségét egyszerűen Télapót csinált a Mikulásból, a Jézuskát pedig a békesség kedvéért megtűrte. Az ünnepeket így is mindenki megtartotta, legfeljebb a vallásos jellegük fakult meg azokban az évtizedekben. Jelenleg nagy támogatottságot élvez a vallás, lehet tehát bátran „jézuskázni”.
De ha csak családi szinten vizsgáljuk az ügyet, ott azért elég újkeletű az a felfogás, hogy hazugságnak nevezzük a gyermekünknek évente előadott Mikulás és Jézuska sztorit. Az utóbbi évtizedekben nagyobb hangsúly került a gyermeknevelés pszichológiai aspektusaira, valamint téma lett a gyermek érzelmi fejlesztése és mentális egészsége is (szerencsére!), így a „szabad-e hazudni a gyereknek?” kérdés is végre komoly kérdéssé változott. Talán ezt értelmezték sokan túl szigorúan, kiterjesztve a tilalmat a két kitalált jótevőre is, akik pedig kezdettől fogva a gyermekek örömét szolgálták. Ők úgy vélik, felesleges ilyen füllentéssel traktálni a gyereket éveken át, mert amikor megtudják az igazságot, egy világ dől majd össze bennük és megkérdőjelezik szüleik szavahihetőségét. Én Mikulás és Jézuska védelmére kelek itt is és a Beírás felnőtteknek című könyvem hazugságról szóló fejezetében is.
Több okból sem tekintem hazugságnak ezeket a kitalációkat. Egyrészt a gyermekek szerencsére sokáig egy mesevilágban élnek, néha több kötődésük van saját elképzeléseikhez, mint a realitáshoz. Elképzelnek maguknak félelmetes gonosz erőket és csodálatos hősöket, tündéreket, csodatevőket. Ebbe a világba tökéletesen illeszkedik az a kellemes izgalom, a meghitt várakozás, amellyel a kicsik a Mikulást és a Jézuskát várják. Az évről évre ismétlődő rituálé, a levélírás és ajándéklista-gyártás, a misztikus ajándékozó érkezése egyfajta varázslatos igazolása annak a mesevilágnak, amit a kisgyermek még magában hordoz, és fiatalként úgyis elveszít majd. De mi történik, amikor megtudja, mindez kitaláció volt csupán? Ennek egyszerű utánajárni, elég csak megkérdezni a felnőtteket, hogyan emlékeznek vissza arra a pillanatra. Szerintem nagy többségünk szépen folyamatosan jött rá az igazságra. Nyiladozó értelmével előbb vagy utóbb minden gyermek sejteni kezdi a turpisságot, ráébred a történetben rejlő ellentmondásokra és kérdez. (Esetleg nemes egyszerűséggel meglesi a szüleit, megtalálja az ajándékot, kihallgatja a nagymamát stb.) Vagy, ahogy az én gyerekeim is tették, évekig hitegetik magukat, hogy mégis csak igaz kell legyen a történet. Sok kisgyerek már biztosan tudja, nem létezik Mikulás és Jézuska, mégis mindennél jobban szeretné, hogy a mese igaz legyen. Ezért addig gyártja magának a magyarázatokat, amíg egyszer csak felül nem kerekedik a realitás. Az én fiam például így hessegette el a gyanút és „felvilágosult” osztálytársait, amikor próbálták meggyőzni, hogy a szülei hozzák az ajándékokat: „Dehogyis! Nekik nincs annyi pénzük, amennyi ajándékot én kapok!” A lányom pedig később el is mesélte, mennyire szeretett volna eloszlatni magában minden kételyt Mikulásékkal kapcsolatban.
A bátyám és én egyszerűen tudtuk meg az igazságot, amit persze akkor már réges-régen sejtettünk. Éppen ezért is nem tudtunk elaludni azon a karácsonyi éjszakán, amikor édesapánk nagy üggyel-bajjal igyekezett a ház külső lépcsőjén lecipelni a fenti szinten feldíszített óriási karácsonyfát. Pechjére a csengőket is feltette a fára, így azok hangjára mindketten az ablakhoz rohantunk. Nem emlékszem semmiféle megrázkódtatásra, haragra, vagy bármi negatív érzelemre. Jót nevettünk apámon és inkább büszkék voltunk a felfedezésünkre. Nem gondolom, hogy az igazság pillanatában érzett esetleges csalódás felülírhatná azt a rengeteg örömöt, amit a Mikulás és Jézuska „színház” szerez sok-sok éven át gyermekek millióinak.
Szerintem az a vád sem állja meg a helyét, hogy az éveken át tartó füllentés után a gyermek nem fog megbízni szüleiben. Ezek mögött a „hazugságok” mögött szemernyi rossz szándék sem bújik meg, és minden gyermek meg fogja érteni, hogy az egész tiszta szeretetből történt. Az én gyermekeimnek például leesett az álla, hogy azt a rengeteg ajándékot mind tőlünk kapták. Szemrehányás helyett inkább csodálatukat fejezték ki.
Ahogy én megfigyeltem, egyes szülők kényelmi szempontból (nevezzük nevén: egyszerű lustaságból) nem játszanak jézuskásat és szép magyarázatot kerítenek döntésük köré. Nem egyszer hallottam, hogy „macerás” megszervezni a gyerekek távollétét, a fa és az ajándékok elrejtését, becsempészését és így tovább. Ilyen esetben igazán nem szép azzal indokolni döntésünket, hogy mi nem hazudunk a gyereknek, vagy a csalódástól szeretnénk megkímélni. Amit elveszünk tőle ilyen módon, az sokkal nagyobb veszteség számára, mint amit a kegyes hazugság leleplezése okozhat.
Természetesen minden szülőnek szíve joga úgy cselekedni, ahogy jónak látja és saját meggyőződése szerint ünnepelni a Mikulás napját és a karácsonyt. Ünneplés és örömszerzés terén nincsenek szabályok vagy előírások. Nem is volt célom ítélkezni, csak egy kicsit kampányoltam a jól bevált Mikulás és Jézuska szívet melengető szokása mellett.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | nov 23, 2021 | Szülőknek
Most egy igazi „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” írás következik, vagyis nem kellett túl messze mennem, hogy anyagot keressek hozzá. Rám olyannyira igaz mindaz, amire itt fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a saját magam által összeállított önismereti anyag első fordulójában meg is buktam. Amikor összesítettem a hét folyamán végzett, megszokott tevékenységeimet, egyszerűen nem szerepelt rajta a pihenés szó! Azzal mentegettem magam, hogy a lázas tevékenykedés mindig is a megküzdési stratégiám része volt, gyerekkorom óta minden bánatomat munkába és tanulásba fojtottam. Sovány vígasz. De lássuk csak, mi is az a feladat-függőség!
Szinte naponta bukkan fel egy-egy új jelenség, amely a globalizált-digitalizált-fogyasztói létünk pörgéséből születő újabb rendellenességet jelez. Bár a nehézségekkel való megküzdés módja és hatékonysága a személyiségünkben és a családi mintában gyökerezik, tehát egyénenként változó, a nagyon rövid idő alatt bekövetkezett radikális változások feldolgozása mindenki számára nagy feladatot jelent. A modern világ „ingerzuhataga”, tevékenységeink felgyorsulása és megsokszorozódása előbb-utóbb mindenkit sietségre késztet, nagyobb teljesítményre ösztönöz, kialakít egyfajta állandó készenlét és megfelelés állapotot. Észrevétlenül csúszunk át normális tevékenységeinkből egy kétdimenziós létbe: testünkkel végzünk egy feladatot, gondolatunkban már a következőt tervezzük. Robotpilóta üzemmódba kapcsolunk, életünk feladatok láncolatává alakul és hamis megnyugvással zárjuk a napot, amikor végre befejeztük aznapra kirótt sokadik feladatunkat. Mivel ezt észre sem vesszük, „rejtett feladat-függővé” válunk és egyszerűen elfelejtünk élni. (Félreértés ne essék, nem a munkamániásokról beszélek, akik munkájuk és saját sikereik megszállottjaként szorítanak háttérbe minden egyebet.) Azokhoz szólok, akik maguk körül mindent és mindenkit rendben szeretnek tudni és ennek függvényében vonulnak át feladataik alagútján, semmit sem észlelve az alagúton kívüli, hívogató világból.
Hogy döbbensz rá, hogy te is beleestél a csapdába? Legárulkodóbb jele, hogy minden este fáradtan esel ágyba, elalvás előtt is a másnapi teendőkön agyalsz és megint nem volt időd semmire, amit magadért tehettél volna. Persze elégedettséget érzel, mert minden munkát elvégeztél, de a kis keserű fintor mindig ott marad a szád sarkában, hiszen nincs hobbid, nem találsz én-időt, és fogalmad sincs, te mivel töltenéd szívesen az idődet. A legelszántabb „rejtett feladat-függő” is ráébred egyszer, hogy ez nem az ő élete. Nem ritkán betegségek jelzik, hogy valami – az összes megoldott feladat ellenére – sem stimmel, vagy állandó idegesség furakodik be álnokul a remélt elégedettség helyébe.
De úgy is megbizonyosodhatsz róla, hogy robotpilóta üzemmódban működsz-e, ha egyszer veszed a fáradságot és összeírod kínos részletességgel, mivel töltesz el egy átlagos hetet. Erre egy könnyen használható, praktikus feladatsort állítottam össze „Elemedben vagy?” címmel, amelyet teljes egészében megtalálsz a https://hozdkiazellenorzot.hu/elemedben-vagy-2/ linken. (A kitöltendő mellékleteket egy klikkel letöltheted, és ha feliratkozol az oldalamra, az egész írást megkapod nyomtatható formában is.) De ha nincs kedved ilyen részletesen foglalkozni az üggyel, akkor csak azt ellenőrizd naponta mondjuk 5-10 alkalommal, hogy az adott pillanatban hogy érzed magad! Ha érintett vagy, hamar érzékelni fogod, hogy a feladatmegoldás örömén kívül egyéb örömben ritkán van részed. Feladatod tehát, hogy eldöntsd: te hogy szeretnéd magad érezni? Ugyanis itt van a kutya elásva. Tudnod kell, mikor igazán jó neked, milyen tevékenységek közben érzed magad felszabadultan jól. (A kész van az ebéd végre, vagy ötös lett a gyerek matek dolgozata nem számít ide!) Ekkor jön majd a neheze. Szorgosan gyűjts össze mindent, ami rólad szól, neked okoz örömet és kikapcsolódást, és szánj rá időt! Közben pedig ne tervezd a holnapi feladatokat, ne legyen lelkiismeretfurdalásod és élvezd, amit csinálsz! Azután a „magaddal törődés” miatt elmaradt feladatokat oszd ki másnak, hagyd a csudába, vagy végezd el máskor! Akkor haladsz a helyes irányba, ha lassan érzékelni kezded magad körül a világot, felismered saját érzéseidet és igényeidet és ezekhez igazítod a rengeteg feladatot. Így majd szép lassan megszabadulsz a feladat függőségtől, megszűnik a robotpilóta üzemmód és egy napon azon kapod magad, hogy te irányítod a gépet.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | okt 10, 2021 | Szülőknek, Tanároknak
Tanulságos történet a hatékony kommunikációról
Brazília egy állami középiskolájában történt a következő eset. 15-17 éves lányok a szünetekben az iskolai mosdóban rúzsozták magukat és minden áldott nap úgymond „megcsókolták” a tükröt, hogy eltávolítsák a felesleget az ajkukról. A takarítónőnek nem kevés munkába telt esténként letakarítani a zsíros foltokat a tükörről. Elkeseredésében az igazgatóhoz fordult, kérte, hogy beszéljen a lányokkal.
Az igazgató összehívta a lányokat a mosdóba, majd hosszas magyarázásba kezdett. Elmondta, mekkora munkát jelent nap mint nap megtisztítani a tükröt azoktól a foltokól, amit ők szórakozásból csinálnak. Kérte őket, hogy ne tegyék. Hiába volt a hosszú beszéd, a foltok másnap ugyanúgy ott éktelenkedtek a tükrön.
Később megint összehívta a lányokat a mosdóba, de ezúttal a takarítót is oda kérette. Megkérte a takarítónőt, hogy mutassa meg a lányoknak, milyen kemény munkát jelent letisztítani a foltokat. A takarítónő megfogta a rongyot, megnedvesítette a WC kagylóban, majd elkezdte sikálni vele a tükröt.
Soha többé nem voltak rúzsfoltok a tükrön.
Szerző: Vargamoni | júl 27, 2021 | Szülőknek
Nagyon régi tévhit, ideje lenne végre kiverni a felnőttek fejéből. Tény, hogy valóban nem érti, de éppen ez az, amiért egyáltalán nem mindegy neki. A gyermeknek ugyanis még nincs meg az élettapasztalata ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket és saját kis világán kívül keresse az okokat. Általában nem tudja, hogy az események nagy része tőle függetlenül történik, és a számára szörnyű történéseket nem ő okozza. A családi veszekedésekben, iskolai kellemetlenségekben, a szülők válásában, de még az elszenvedett agresszióban is saját szerepét keresi, nem ritkán magát okolja. A felnőtt pedig nem segít neki, mondván úgysem értené, nem tartozik rá, majd megérti, ha felnő.
Aztán felnőttként ébredünk rá, mekkora hiba kétségek közt hagyni egy gyermeket és azzal az ürüggyel elhessegetni a magyarázkodás kínos feladatát, hogy ő még gyerek. Amikor érettebb ésszel visszaemlékszünk majd, milyen volt szorongva kuporogni a szobában és magunkat vádolni a történések miatt. Amikorra már begyűjtöttük az összes ebből eredő frusztrációnkat. Amikorra megértjük, de jó is lett volna, ha anya vagy apa őszintén elmagyarázza, mi miért történik és megnyugtat, hogy nem a te rosszaságod okozza a rád zúduló katasztrófát. Akkorra már elkéstünk. Saját gyermekkorunkban is elmaradt a megnyugtató beszélgetés, megtapasztaltuk az önhibáztatás minden keservét, és többnyire mi is elfelejtünk odafigyelni erre gyermekeinknél.
Pedig egy gyerek többnyire még nem tudja, hogy a saját világán kívül létezik a többiek világa. Ott az ok-okozati összefüggések túlságosan bonyolultak számára. A felnőttek élete érthetetlen történések láncolata, gyerekésszel a rossz alig magyarázható másképpen, mint saját hitványságukkal.
Bármennyire szeretnénk hinni az ellenkezőjében, már egy újszülött is érzi az otthoni feszültséget, nem tartható titokban előtte a zaklatottság és az aggódás, még ha a konkrét eseményeket nem is tudja követni. A gyermek ösztönösen is érzi a rosszat és az bizony nem mindegy neki. A serdülők pedig kiemelten érzékennyé válnak a család minden érzelmi rezzenésére, hiszen a sajátjaikkal is alig boldogulnak. Ha már nagyobbacska koruktól magyarázatot kapnának a tőlük független eseményekre, rengeteg önmarcangolástól kímélhetnénk meg őket.
Az önhibáztatás nem csak a gyermek egyszerű gondolkodásmódjával, vagy a serdülő saját magával vívott küzdelmével magyarázható. Komolyan ráerősít a ráutaló szülői magatartás is, amikor ilyeneket mondunk: „Nem csoda, hogy anyádnak állandóan fáj a feje, ha ilyen osztályzatokkal bosszantod szegényt!” „Persze, hogy apád egyre később jár haza, utálja hallgatni, ahogy folyton veled kell veszekednem!”
Ezekben a mondatokban tovább erősítjük gyermekünkben azt a tévhitet, hogy minden történést valamilyen módon ő okoz. A kisgyermek csak szorong és rossznak tartja magát, a nagyobbacska már teóriákat is gyárt, miért ő a hibás.
Grecsó Krisztinán, kortárs magyar író ’Vera’ című regényében több alkalommal is pontosan ábrázolja a 10 éves Verában lejátszódó küzdelmeket:
„…és ösztönösen behúzza a nyakát, pedig soha senki nem bántotta életében, és most sem ettől fél, csak olyan jó lenne elbújni, eltűnni innen, hogy ne látszon, mert ez is miatta van, hogy a mama és a papa ilyen szomorú, amiért ők összevesztek Sárival…”
Ugyanakkor Vera, nyiladozó értelmével már kezdi felfedezni, hogy a felnőttek valahogy másképpen működnek. Ekkorra már azt is felismeri, hogy a felnőttek a kellemetlen helyzetekre adott gyermeki magyarázatokra nem igazán kíváncsiak, mint ahogy őt sem traktálták szükségtelennek hitt magyarázkodással. Az önhibáztatás helyét lassan harag veszi át a rengeteg meg nem értett, vagy el nem magyarázott helyzet után.
„Az egész szituációt nem érti, és nem is lehet elmagyarázni neki, mert a felnőttek ilyenek, nem kíváncsiak az igazságra, csak arra, amit ők érzékelnek belőle.”- gondolja Vera és valljuk be, teljesen igaza van.
Előfordulhat, hogy a címben jelzett állítás éppen a felnőttekre igaz? Lehet, hogy gyakran nekik mindegy, mi játszódik le egy gyermekben? És talán emiatt hagyják gyermekeiket szükség esetén is támogató magyarázat nélkül?
Varga Mónika
