Nem régiben láttam egy kisfilmet egy különös autómosó vállalkozásról, amelynek története szívmelengető módon igazolta meggyőződésemet: MINDENKI SZÁMÁRA LÉTEZIK olyan tevékenység, amelyben ÖRÖMÉT LELI, amiben elmélyülhet és mások számára értéket teremtve akár pénzt is kereshet vele. Csupán MEG KELL TALÁLNI EZT A TEVÉKENYSÉGET, és garantáltan megváltozik az adott ember élete.
Egy fiatalember alaposan megfigyelte autista bátyja furcsa sajátosságait és megrögzött szokásait, majd az az ötlete támadt, hogy ezt a „mániás precízséget”, ami láthatóan örömet szerzett a bátyjának, hasznos munkára is fel lehetne használni. Nyitott egy autómosót (azóta még kettőt), ahol autista fiatalokat alkalmaz az autók kézi tisztítására. A társadalomból egyébként kiszorult, beilleszkedni alig tudó emberek, fő erősségüket bevetve, utánozhatatlan precízséggel mossák le az autókat, miközben mosolyognak, élvezik a munkájuk eredményét és fizetést is kapnak érte. Amitől a család éppen frászt kap, azt itt átfordították hasznos cselekvésbe, a fiatalok pedig keresőképes, büszke emberekké váltak.
Hogyan született egy ilyen kreatív ötlet?
Egyszerű! Az autista fiú testvére CSAK ARRA KONCENTRÁLT, MIBEN JÓ a bátyja, és MIT CSINÁL ÖRÖMMEL, figyelmen kívül hagyott minden egyebet.
Mi lenne, ha mi is így tennénk önmagunkkal és gyermekeinkkel?
Ami körülményeinket és képességeinket illeti, mindannyian máshonnan indultunk. Értelemszerűen más lesz az „ALKOTÓ ELEMÜNK” is, vagyis a vágyott és örömmel végzett tevékenység, amely a jövőnket is jelenti egyben. Más lesz tehát az utunk is, de csak úgy találhatunk rá a sajátunkra, ha magunkba nézünk, keressük, ami nekünk való, végül őszintén letesszük a voksunkat amellett, amire valójában születtünk.
Csakhogy ezen az úton mindig több a szembeszél, mint a segítség. Az autista autómosók esete egy ritka példa az ellenkezőjére.
Ellenszélnek ott van mindjárt az a sok „TÉNY”, amit magunkkal kapcsolatban megkérdőjelezhetetlennek HISZÜNK. Ilyenek például az „én nem vagyok ehhez elég rátermett”, „nincs hozzá érzékem”, „én sose fogok tudni ennyi pénzt előteremteni”, „túl öreg vagyok már hozzá”, „én nehezen viselem a változást”, satöbbi, satöbbi. Ha ilyen MENTSÉG-BARIKÁDOK mögé bújunk, akkor eszünkbe se fog jutni igazi vágyaink szerint keresgélni. Akár rólad, akár gyermekedről van szó, azzal kell elindulni a jó úton, hogy az érintett személy:
ÖSSZEÍR MAGÁRÓL MINDENT, AMIT TÉNYNEK HISZ!
Amikor kész a lista, mindegyik mellé odaírja, KI GONDOLJA EZT ÍGY, tényleg ő, vagy valaki más. Gyakran derül ki, hogy a negatív állítás (te egy lusta ember vagy) egy szülőtől, rokontól, tanártól, egyszerűen a külvilágból jön, és nem is én gondolom magamról. Ekkor érdemes eltöprengeni: ha már azt sem tudom, én gondolok-e valamit, vagy csak belém szuggerálták, akkor mi mindent kell még kiderítenem önmagammal kapcsolatban?!
MEGCÁFOL MINDENT, AMIT NEM IS Ő ÁLLÍT!
Remek érzés lesz felfedezni például, hogy nem is félek a változástól, csak azt hiszik rólam. Rögtön el is kezdhetem bebizonyítani. Vagyis változtatok, mégpedig a vágyaim irányába tett lépésekkel.
EZEK UTÁN ÖSSZEÍRJA AZ ÖSSZES TEVÉKENYSÉGET, AMIVEL A NAPJAI TELNEK
Nem kell megijedni, nem lesz olyan sok (utazás, tanulás, munka, házimunka, TV nézés, testedzés stb.) Majd rangsorolja ezeket aszerint, amennyire jók vagy rosszak számára: a „megnyomorítóan borzasztó”-tól a „fantasztikusan klassz”-ig. Ha ezzel megvan, világosan látszani fog, MILYEN ARÁNYBAN szerepelnek a JÓ illetve a ROSSZ érzéssel végzett tevékenységek.
NEKIÁLL HELYREÁLLÍTANI A JÓ ÉS A ROSSZ ARÁNYÁT
Lassan, fokozatosan csökkenti a rossz érzést kiváltó tevékenységeket (természetesen ennek lesznek határai) és szándékosan, „finom erőszakkal” növeli azokat, amiket élvezettel végez.
Ha gyermekeddel végzed el ezt a „rendrakást”, akkor kiderülhet, hogy számos különóra már rég csak nyűg neki, hogy mégsem akar heti háromszor úszni, hogy imád apával matekozni, szívesen segítene főzni, vagy az állatokat szereti igazán és jól is bánik velük. Ilyen módon kerülhetnek látóterünkbe olyan dolgok, amikre esetleg nem is gondolnánk.
Gyermekünk pedig megtanulja, hogy
semmi sincs kőbe vésve,
a dolgok változhatnak,
nem minden kötelező, amit utálok
és saját felelősségem is, érdeklődési köreim megtalálása!
Mert alkotó elemünk felfedezése azt jelenti:
nyitottak vagyunk az új élményekre, és arra, hogy új utakat és lehetőségeket fedezzünk fel magunkban és a körülöttünk lévő világban.
Soha nem késő és talán soha nem is túl korai változtatni. Rengeteg agyonterhelt, fásult, unott, sőt életunt gyermeket is látok, akiknek fogalmuk sincs, hogy esetleg változtatni is lehetne a helyzetükön, természetesen az erre nyitott szülők közreműködésével.
Számtalan példa van a híres emberek világából arra is, hogy nem mindig az iskolai tananyag, és még kevésbé az ottani teljesítmény hozta meg valakinek a sikert és a boldogulás lehetőségét. Világhírű emberek seregéről derül ki, hogy az iskolában alkalmatlannak tartották őket minden „mérhető” tevékenységre, de a nyitottság végül meghozta az eredményt.
Elindulva az autista autómosó csodás példáján, bánjunk mi is úgy magunkkal és gyermekünkkel, mint az ötletgazda fiatalember a bátyjával: KERESSÜK AZT, AMIBEN JÓK VAGYUNK, AMI ÖRÖMET OKOZ ÉS INDULJUNK EBBE AZ IRÁNYBA!
Az alkotó elemed megtalálásához vezető úton letölthető mellékletekkel megtámogatott, komoly segítséget kaphatsz itt:
De jó is azoknak a gyerekeknek, akik évek óta tudják, MI ÉRDEKLI ŐKET, esetleg azt is eldöntötték már, mivel szeretnének foglalkozni felnőttként. Ők a KIVÉTELEK és talán mondhatjuk, hogy a szerencsések, mert ha léteznek ennek megfelelő intézmények, akkor „csupán” be kell oda jutniuk. Vagy akár intézmény nélkül is sikerre vihetik elképzeléseiket, ha elég elszántak és megfelelő támogatást kapnak környezetüktől.
És a többiek?
Náluk már az általános iskola felső tagozatában indul a „HOL IS TANULJON TOVÁBB EZ A GYEREK?” kérdés körüli aggodalom. (Majd a középiskola végén újból indul ugyanez a nóta.) A „mi szeretnél lenni” kérdés megválaszolása még a messzi távolba vész. Jó esetben talán azt már kiderült, mi érdekli őket, de gyakran ez is kérdés. (Hogy mi nem érdekel valakit, azt valamivel könnyebb megmondani!) Így a gyermekek többsége jobb híján BELETÖRŐDIK abba, amit apa/anya javasolnak, vagy ahová a haverok mennek, mert nincs más választásuk. Ha megértenénk, hogy az ISKOLAVÁLASZTÁS később MEGVÁLTOZTATHATÓ, akkor kevesebb gyötrelmet kellene megélniük az alig 14-15 éves kiskamaszoknak. Az intézmény kiválasztása NEM ÉLET HALÁL KÉRDÉSE, csak egy lehetséges út, a sok közül. Az egyetemmel is hasonló a helyzet, ott is lehet útközben változtatni, ha mégsem nekünk való, amit választottunk, vagy ahová bekerültünk.
A régi világban megszokott BIZTOS KAPASZKODÓK ELTŰNTEK, nincs előttünk a szülők által kitaposott út, vagy a bizonyos iskolák elvégzése utáni biztos jövő. Így tehát akárhová is megy a gyerek tanulni, semmi sem biztosít neki zavartalan menetelést a tuti megélhetés felé. Ez ugyan ijesztőnek tűnik, de ne feledkezzünk meg a modern világ JÓ OLDALÁRÓL SEM!
A mai világban SOHA NEM LÁTOTT MENNYISÉGŰ munkaterület, feladatkör, SZAKMA és állás létezik, szinte naponta keletkeznek új szakmák. Olyan elképesztő dolgokból lehet megélni és sok pénz keresni, amiről a mai szülők generációi korábban nem is hallottak. Bár képtelenség ezt mind átlátni és gyermekeink elé tárni, de nyitott szemmel járva, gyermekünket érdeklődésre és az ÚJ IRÁNTI FOGÉKONYSÁGRA nevelve elültethetjük bennük a bizakodást és az önbizalmat saját jövőjük megteremtésével kapcsolatban. Elsősorban a SZÁNDÉKOT KELL feléleszteni egy mai fiatalban, hogy keresse, ami érdekli, függetlenül az iskolában elvárt tananyagtól. NE VÁRJA AZ ISKOLÁTÓL a személyét illető lehetőségeket, mert jelenleg ez a feladat „ki van szervezve” és mint megannyi más, ez is a családra vár.
Ebben jelenleg NEM PARTNER AZ OKTATÁS, mert nincs felkészülve a milliónyi új készség felderítésére és oktatására, de partner lehet a szülő és a gyerek környezete. Ha azokat a területeket vesszük sorra, amelyekben ifjú csemeténk tehetségesnek mutatkozik, ott sem ismerhetjük a rá váró lehetőségek töredékét sem, de meg kell őket keresni!
MIT TEHET A GYEREK, akinek ötlete sincs, de most kell döntenie?
Ha középiskoláról van szó, a legfontosabb, hogy kérje a szülei támogatását és legyen velük őszinte. Legalább azt tisztázzák a családban, mi az, amit egyáltalán nem szeretne. (Szülőként ne kényszerítsünk rá iskolát, mindenképpen törekedjünk arra, hogy a gyerek is részese legyen a döntésnek!)
Mondja el és ismételje gyakran, mi érdekli, mivel foglalkozna szívesen, irodában vagy fizikai munkavégzésben tudja magát jobban elképzelni, igenis keresse ő is szorgalmasan, mivel járna a legjobban! (Szülőként akkor kell csak teljesen átvállalni a döntést, ha tényleg semmilyen útmutatást nem kapunk gyermekünktől, de ez egy jelzés arra, hogy tovább kell keresni az érdeklődési területeket.)
Felsőoktatás esetén előfordulhat, hogy semmiképpen nem akar továbbtanulni, azt is tudatnia kell a szüleivel, tisztázni kell az okokat, amik alapján egyezségre lehet jutni. A ’most nem’ még nem jelenti azt, hogy soha.
Van az a lehetőség is, hogy egy évig szerencsét próbál és dolgozik valahol, vagy önkéntesként külföldre utazik, hogy kicsit felszabaduljon a tanulás állandó nyomása alól. Ezek viszont csak akkor működnek, ha a részleteket és az anyagiakat a szülőkkel egyezteti.
Ha már vannak továbbtanulási ötletek, érdemes elbeszélgetni a kiszemelt intézmény diákjaival, illetve a választott szakma képviselőivel. Bármi megtörténhet.
Vannak nem szeptemberben kezdődő képzések is, azoknak a határideje még nem sürget annyira. Dönthet egy ilyen lehetőség mellett is. Csak utána kell járni.
Ha fogalma sincs, mi érdekli, akkor valószínűleg az erősségeivel sincs tisztában. Tanácsoljuk neki, hogy beszélgessen sokat a barátaival, ismerőseivel, rokonaival! Kérdezze őket magával kapcsolatban, hallgassa meg az ő ötleteiket! A kortárs csoportnak például gyakran nagyszerű meglátásai vannak és meglepően okos tanácsokat tud adni. Kutakodjon a neten! Írjon be területeket, amelyek érdekesnek tűnnek és keressen szakmákat, amelyekről soha nem hallott!
Ha az anyagiak szabnak határt a továbbtanulásnak, mert kizárólag fizetős szakra van esély bejutni, akkor sem kell azonnal feladni a tervet. Léteznek olyan támogatások, ösztöndíjak, diákhitelek, amelyek segíthetnek a pénz előteremtésében. A legtöbb egyetem mellett több-kevesebb munkát is lehet vállalni, ebben is érdemes gondolkodni.
A lényeg mégis az, hogy ami mellett most dönt a fiatal, az NEM KÖTELEZŐ ÉRVÉNYŰ az egész további életére! Minden tanulmány abbahagyható. Minden ember folyamatosan változik, így a céljai is képlékenyen alakulnak az idő múlásával. Ennek tudatosításában oroszlánrész jut a szülőknek (szerepük fontosságát nem győzöm hangsúlyozni a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben), hogy a fiatal saját jövőjét ne sziklaszilárd elvárások sorozatának, hanem a lehetőségek tárházának lássa. Szüleitől pedig kapjon bizalmat, bíztatást és támogatást!
Varga Mónika
Hogyan találjuk meg érdeklődési körünket? Erre itt találsz segítséget:
EZ NEM JÁTÉK! mondjuk gyakran az adott helyzet komolyságát hangsúlyozva, mintha a JÁTÉK a KOMOLY dolgok ellentétje lenne. Márpedig a játék sokkal fontosabb dolog, mint gondolnánk, a gyermekkor egyik meghatározó és nélkülözhetetlen eleme. Bruno Bettelheim gyermekpszichológus író fogalmaz: „A játékot A GYERMEK LEGKOMOLYABB TEVÉKENYSÉGÉNEK kellene tekintenünk”.
Mai rohanó, siettető, túlzsúfolt és követelő világunkban a játék sajnos háttérbe szorul, felnőtti buzgalommal szigorú időkorlátok közé préseljük, túlszabályozással nyomorítjuk meg, vagy egyáltalán nem hagyunk rá időt a gyereknek. Ez végzetes hiba, lássuk, miért!
Először is, ÓRIÁSI TÉVHIT az az elképzelés, miszerint a játék a gyerek hasztalan időtöltése, és csak azért játszik, mert mást nem tud, vagy éppen nincs jobb dolga.
A játék ugyanis nem más, mint
HÍD A VALÓSÁGHOZ, rugalmas átjárás képzelet és valóság között,
ÚT A KÉSŐBBI FELADATOK ELSAJÁTÍTÁSÁHOZ
KIVÁLÓ ESZKÖZ AZÉRZELMEK FELDOLGOZÁSÁHOZ, A SZORONGÁS OLDÁSÁHOZ
ISMERETSZERZÉS A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL
LECKE KITARTÁSBÓL ÉS KUDARCKEZELÉSBŐL
LECKE EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL ÉS SZABÁLYKÖVETÉSBŐL
Egy gyermek életében oly sok hasznos funkciót tölt be a játék, hogy egyszerűen butaság azt állítani: egyéb „értékes” időtöltések rovására megy. Nincs értékesebb időtöltés, kiváltképp, ha szüleivel játszhat, vagy szabadon, önfeledten, saját fantáziája szerint.
Bár rangsorolni szinte lehetetlen, mégis talán legfontosabbnak azt tartanám, hogy a spontán játékot a GYERMEK VÁGYAI, PROBLÉMÁI, SZORONGÁSAI, A BENNE VÉGBEMENŐ FOLYAMATOK határozzák meg. Mintegy kijátssza magából a félelmeit, szorongását, valahol mélyen a tudatalattijában a játék segítségével küzd meg azokkal a problémákkal, amelyekhez az életben kicsinek és erőtlennek érzi magát. Éppen ezért van, hogy minden gyermek másképp játszik, furcsábbnál-furcsább módokon, más számára érthetetlenül, akár ostobán, vagy agresszíven, vagy ahogy éppen sikerül „kijátszania magát” az adott élethelyzetből. És ezért olyan KÁROS BELEBESZÉLNI egy kisgyerek játékába, butaságnak nevezni, kinevetni őt, vagy irányítani akarni, hiszen az ő játéka az ő szabályai szerint zajlik, anélkül, hogy ő maga tudatában lenne ennek.
Amíg nem árt vele másnak, vagy önmagának, legyen az bármilyen furcsa játék, ne szóljuk le, ne nevessük ki és ne zavarjuk meg benne a gyermeket. Biztosan megvan az oka, sőt a célja is, amiért éppen hangyákat számolgat órákon át, vagy üvöltve csatázik a kerti székkel a teraszon.
Játszva a gyermek OLYASMIKRE KÉPES, AMELYEKRE A VALÓSÁGBAN NEM, így bizonyos HIÁNYÉRZETEKET IS KÁRPÓTOL. A játéknak éppen ezen képességét használják ki a számítógépes játékok forgalmazói és teszik függővé gyermekek és fiatalok millióit. A virtuális világba menekülő játékos ugyanis olyan hihetetlen dolgokra képes, amit újra és újra meg akar tapasztalni. Előre megírt játék esetén azonban éppen a lényeg veszik el: kárt szenved a saját fantázia, a célirányos érzelemfeldolgozás és a valósághoz történő kapcsolódás; csupán a valóságból való elmenekülés és a „mindenre képes vagyok” érzés szabadsága hozza a megkönnyebbülést, vagy old bizonyos feszültségeket.
Gabrielle Zevin Világépítők című könyvének mozgássérült főhőse így vall magáról: „Néha nagy fájdalmaim voltak. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy meg akarjak halni, az volt, hogy egy időre elhagyhattam a saját testem, és egy olyanba kerülhettem, ami tökéletesen működött – sőt a tökéletesnél is jobban – és olyan problémákkal kellett szembenéznem, amelyek nem az enyémek voltak….Meg tudtam menteni a hercegnőt még akkor is, ha alig tudtam kiszállni az ágyból.”
Ellentétben a virtuális, mások által előre megírt történteken és szabályokon nyugvó játékkal, az élet valódi szabályait és működését a valódi játékokon át sajátítja el a gyermek, LEUTÁNOZVA a szüleit, IMITÁLVA a környezetében történteket. A lányok BABÁZNAK, a fiúk HARCOLNAK, SZERELNEK, fúrnak-faragnak, ezáltal IGYEKEZNEK MEGÉRTENI A VILÁGOT és elsajátítani a szükséges ismereteket. Természetesen ennek nincsenek tudatában, a játék egy ÖSZTÖNÖS TEVÉKENYSÉG, éppen ezért tölti be olyan jól a funkcióját, ha időt és teret kap rá a gyerek.
A saját maga által kitalált játékot a gyerek ÉLVEZI, miközben észrevétlenül tanul, érzelmeket dolgoz fel és érlelődik a való életre. Ezért nagyon KÁROS, ha a gyermek játékát „puszta jóindulatból vagy oktatásai szándékkal” irányítani akarjuk, leszóljuk, vagy tiltjuk.
A SZÜLŐVEL EGYÜTT játszott játékokban is a gyermek fantáziája kellene irányítson, az ő ötleteiből lehetne igazán hasznára váló tevékenységeket kovácsolni. Ha a szülő folyton az ő okosabb ötleteivel jön, azzal csak kedvét szegi, önbizalmát rombolja és elveszi a gyerek kedvét a későbbi kísérletezgetéstől. A közös játék célja alapvetően ugyanaz, mint az egyedülinek, megfejelve a szülőktől jövő SZERETET, a gyerekbe vetett BIZALOM és a MÁSOKKAL VALÓ BÁNÁSMÓD igencsak fontos adalékával.
A játék szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon át ugyanazon játékokat játszották a felnőttek, mint a gyerekek, gyakran közösen (bújócska, szembekötősdi). Ezen a módon kerültek közel egymáshoz, figyelték egymás működését, és vitték át a tapasztalataikat a való életbe.
Napjainkban a játékok és játékszerek száma végtelen, a gyermek és a felnőttjátékok látványosan elkülönülnek. Az egyetlen megmaradt közös játék talán a TÁRSASJÁTÉK. A társasjátékkal viszont az a baj, hogy többnyire versengésen alapszik. Előre megírt szabályok követésével egy célunk van, a győzelem. Sok gyermek nem szeret versenyezni, megint mások nem akarnak még a játékba is szabályokat követni. Ilyenkor a szülői erőltetés többet árt, mint használ, hiszen az a játék nem játék, amit nem örömmel játszunk. Természetesen a társasjátékot kedvelő gyermekek és fiatalok fantasztikus órákat tölthetnek szüleikkel játszva, és profitálni is fognak annak pozitív hozadékából, hiszen kétségkívül jó lecke többek között KITARTÁSBÓL, KUDARCKEZELÉSBŐL, EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL és SZABÁLYKÖVETÉSBŐL. De nem minden gyermek szeret így játszani, s az említett készségek fejlesztésére sok más játék is alkalmas. A felnőttek közt is találunk olyanokat, akik hanyatt-homlok menekülnek, amikor egy összejövetelen előkerül a társasjáték.
És mint korábban már kiderült, a játék valódi céljait akkor éri el, ha ÖNKÉNTES, ÖNFELEDT, ÖRÖMTELI és SPONTÁN.
A játék szerepe olyannyira meghatározó az életünkben, hogy teljes könyvek szólnak róla. JÁTÉK HIÁNYÁBAN A GYEREK LEMARAD testi-, lelki- és szellemi fejlődésében, és elesik mind attól a sok lehetőségtől, amit a játék nyújtani tud. Éppen ezért két jól megfigyelhető trend KOMOLY AGGODALOMRA AD OKOT:
Egyik, hogy gyermekeinknek egyre kevesebb ideje marad játékra,
a másik pedig a spontán játékok háttérbe szorulása.
Magántanári működésem során rémülten figyelem az alsós gyerekek sokaságát, akik különóráról különórára rohanva élik életüket, az otthoni spontán játék fogalmát egyáltalán nem ismerik. Amikor a napirend témát tanítom valamelyik nyelven, kíváncsian várom, hogy a játék szó felbukkan-e, de bizony gyakran nyoma sincs a napirendben. Egyes családokból egyszerűen ELTŰNT a babázás, a biciklizés, a kertben tombolás, de az egyedül „csak úgy” JÁTSZADOZÁS is. Sok szülő állítja, hogy a gyerek harcolja ki magának a sok különórát, meg egyébként nem találja fel magát, csak unatkozik, vagy a gépet nyomja. Mi vagyunk a szülei, nekünk kellene gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. (Félreértés ne essék, semmi bajom a különórákkal, tisztelem a sportot, a zenét és a többieket, de csak mértékkel.) Ha már egész kicsi baba korában sem volt időnk játszani vele, és játékszerek tömegével helyettesítettük magunkat, akkor ne csodálkozzunk! Ha pedig – ne adj Isten – digitális eszközt nyomtunk a kicsi kezébe, vagy a tévét használtuk bébicsősznek, akkor megint nem hibáztathatjuk a gyereket, hogy ezek nélkül nem találja fel magát. Így ugyanis arra „tanítottuk”, hogy a játékhoz méregdrága kacathalmazra vagy digitális kütyükre van szükség, amelyek a megszokott emberi interakcióknál jóval több és gyorsabb ingerrel bombázzák őt. Visszacsinálni már pokolian nehéz, elkerülni viszont nem annyira. De idő- és energiaigényes, az biztos. Ráadásul ÖRÖMET KELLENE ÉREZNI, amikor a gyermekemmel játszhatok, nem „gyors megúszósba” kapcsolva letudni a vele töltött időt, mert a gyerek ezt is érzi. Kevés csodálatosabb látvány van, amikor mondjuk apa önfeledten játszik a gyerekekkel, benne van mindenféle „marhaságban” és nem siet a dolgára, mint manapság szinte minden szülő. Szerintem az is rendjén van, amikor apa a nagyfiúval számítógépes játékot játszik, ma már ez megkerülhetetlen, és bizony közelebb hozhatja egymáshoz a kamasz fiút és édesapját.
Egy szónak is száz a vége: Játékra fel! Játsszunk gyermekünkkel születése pillanatától kezdve, ameddig csak igényt tart rá! És hagyjuk őt szabadon játszani, napi több órán át, akármi „fontosat” is kellene helyette csinálnia. A játék többek között TANÍT, NEVEL, SZÓRAKOZTAT, MEGNYUGTAT, FEJLESZTI A KÉPZELETÜNKET ÉS JELLEMÜNKET. Nincs az a szakkör vagy különóra, amitől ennyi mindent kapna egyszerre.
Máté Gábor „Normális vagy” című könyvében szerepel egy fejezet „A TÖNKRETETT GYERMEKKOR” címmel, amely olyan tűpontosan írja le a gyermekeink fő problémáit előidéző társadalmi hátteret, hogy akár szülői kötelező olvasmány is lehetne. Én magam is az élhető gyermekkor megteremtésének lehetőségeiről írok, elsősorban a család és az iskola szintjén (Beírás felnőtteknek című könyvemben), Máté Gábornál pedig megtaláltam a gyermeknevelést ellehetetlenítő társadalmi szintű problémák tökéletes, szakszerű összefoglalását.
Írásaimban lépten-nyomon hangsúlyozom a SZÜLŐK FONTOSSÁGÁT és felelősségét, amit Máté Gábor is megerősít számtalan orvosi gyakorlatból vett, és KUTATÁSOKKAL IGAZOLT TÉNNYEL. Az már nem kérdés, hogy egy gyermek számára nincs fontosabb a kötődésnél, a biztonságot nyújtó szülőknél, akiktől megkapja a megfelelő törődést és a személyes fejlődés lehetőségét. De mi van, ha ez mind rendben lenne, csak VALAMI FOLYTON ELLENÜNK DOLGOZIK?
„Az az igazság, hogy a szülők nem a társadalomról leválasztva nevelik gyermekeiket.” mondja Máté Gábor nemes egyszerűséggel, és több évtizedes addiktológus-pszichológusi tapasztalattal egészen konkrétan kifejti azokat a tényezőket, amelyekre én csak utalgatni mertem.
A felelősség alól természetesen nem menti fel a szülőket, de megerősít minket abban, hogy SOHA KORÁBBAN NEM VOLT ILYEN NEHÉZ ezt a kötődést megvalósítani. Több más kutatót idézve ő is MÉRGEZŐNEK nevezi a mai világot, amelyben az EVOLÚCIÓS SZABÁLYOK DURVA MEGSÉRTÉSÉT természetesnek vesszük.
Idegrendszerünk velünk született, evolúciós szükséglete a megbízható kötődés kialakulása. Ezért az egészséges fejlődés egyik fő akadálya az, hogy a mai társadalmakban SZÜLŐK IDEJEKORÁN KIVONULNAK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL, lehetetlenné téve ezzel az egészséges kötődés kialakulását.
Mit értünk ezalatt éppen most, amikor kényelmesebb életkörülményeink miatt sokkal több időnk lehet gyermekeinkre? Sajnos csak elméletben, a gyakorlat egészen más képet mutat.
A valóságban a közösségek meggyengülése és a többgenerációs családok eltűnése miatt a gyermekek egészen KICSI KORUKBAN KORTÁRS KÖZÖSSÉGEKBE KERÜLNEK. Vannak országok, ahol az anya szülés után két héttel visszamegy dolgozni, de a fejlett világban mindenütt bölcsődék és óvodák totyogó közösségei „nevelik” egymást a család helyett. Gyermekeink életük nagy részét az ŐKET ÓVNI HIVATOTT FELNŐTTEK NÉLKÜL TÖLTIK, ami az érzelmi fejlődésük szempontjából egy KATASZTRÓFA. (Bármilyen csodálatos munkát végeznek adott esetben az intézmény dolgozói, nem helyettesíthetik a szülői kötődés kialakulását.)
„Az érés folyamatának a FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁSBÓL kiinduló, SZILÁRD KAPCSOLATOKBAN FORMÁLÓDÓ érzelmi biztonság az előfeltétele.” írja Máté Gábor. Márpedig gyermekeink így a kortársaik között kénytelenek keresni az elfogadást. A gyermekek nem várhatják el társaiktól, hogy következetesek legyenek, hogy feltétel nélküli pozitív figyelmet nyújtsanak, egyszerűen KÉPTELENEK ÉRZELMILEG TÁMOGATNI EGYMÁST.
És itt el is dől szinte minden. Akinél kisgyermekkorban nem alakul ki egészséges kötődés felnőtt gondviselőhöz, ott marad a kortárs csoporthoz való alkalmazkodni vágyás, a kapaszkodók nélküli egyensúlyozás a szakadék szélén a többi kis tapasztalatlannal együtt.
Mivel a gyerekek/fiatalok kénytelenek egymásra hagyatkozni, illetve ma már a következő FŐBŰNÖSRE, a KÖZÖSSÉGI MÉDIA által közvetített értékekre, a szülők alulmaradnak és valóban KIKERÜLNEK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL. A napi fél óra, ami jó esetben marad a gyerekre munka és háztartás után, nem elég a „bennmaradáshoz”.
A régi korok érett, felnőtt, hús-vér példaképei helyébe a menő osztálytársak, éretlen celebek, hirtelen-híressé-vált akárkik kerülnek, a szülők pedig értetlenül pislognak és döbbenten méltatlankodnak, amikor a körön kívül találják magukat.
A SOK ÉRETLEN, KÖTŐDÉS NÉLKÜLI GYERMEKBŐL/KAMASZBÓL ÁLLÓ KÖZÖSSÉG pedig melegágya a csúfolódásnak, zaklatásnak, agressziónak és megalázásnak. Nem véletlenül emelkedik folyamatosan és egyre gyorsabban az ilyen esetek, illetve a mentális problémával küzdő fiatalok száma.
Máté Gábort olvasva MAGYARÁZATOT KAPUNK egy csomó problémára, amire igazán logikus okokat magunktól nehezen találnánk. A régiek szerint a mai gyerekeknek mindenük megvan, agyon vannak kényeztetve, jó dolgukban nem tudják mit kezdjenek magukkal. Az állítás eleje valóban igaz is, csupán azt nem vesszük észre, hogy mindez többnyire a nem velük töltött idő kompenzálása céljából történik. A ”nem tudnak magukkal mit kezdeni” viselkedés, éppoly gyakran tükrözi azt a tényt, hogy egész kicsi koruk óta nélkülözik az érett felnőtt közelségét és nevelő hatását, mint az agyonkényeztetést.
És igen tudom, MOST JÖN A KÉRDÉS, mégis mit lehet tenni, ha anyának vissza kell mennie dolgozni, ha a szülő egyedül van, ha nincs más választása, mint kéthónaposan bölcsődébe adni a babát napi nyolc órára, ha a kicsi egész gyermekkora alatt szüleinek a munka az első, mert valamiből élni kell? Itt jön a társadalmi rendszerek felelőssége, és a szülők mentsége, akik szükségből szegik meg az evolúció alapszabályát, mert egyszerűen nem tehetnek másképp. Márpedig biztonságos kötődés napi 1-2 óra fáradt, ideges „törődéssel” aligha alakulhat ki egy kisbabában, nem csoda hát, ha szorongással és bizonytalansággal teli fiatal válik belőle.
SZOMORÚ, hogy ezt az írást képtelen vagyok bármiféle használható javaslattal zárni, hiszen felesleges lenne bölcselkedni a megélhetésért küzdő szülőknek. A tény attól még tény marad, hogy a gyermeknek legalább az első 3 évében az anyja mellett a helye, szerető és biztonságot nyújtó szülőkre van szüksége a nap 24 órájában, ideális esetben pedig akár tovább is. Ha ez nincs meg, akkor kérdezgethetjük majd: Ugyan mi baja lehet ennek a gyereknek?
Ugye te is azt gondolod, hogy érett felnőttként nagyjából tisztában vagy vele, miért lehet téged érettnek nevezni, szemben kisebb-nagyobb gyermekeiddel. Természetesen egyet kell értsek veled, hiszen gyönyörűen eszel késsel-villával, nem veted magad üvöltve a földre egy játékbolt közepén, és a problémáid megoldására sem a szüleidet kapod elő (jó esetben.)
Van viszont az a bizonyos ÉRZELMI ÉRETTSÉG, amit mi felnőttek sem ismerünk pontosan, s ezért érezzük úgy, hogy felnőttségünk jogán egyúttal éretté is váltunk. Dr. Berentés Éva PhD pszichológus és egyetemi tanár „Mindenható gyermekkor” című könyvét alapul véve, vizsgáljuk meg ezen tényező összetevőit, és döbbenjünk rá együtt, hogy érzelmi érettség nélkül nem létezik kiegyensúlyozott, „boldog” felnőtt. És ami az érzelmileg éretlen felnőtt gyermekét érinti, talán nem is kérdés, belőle sem tud kiegyensúlyozott, boldog felnőttet nevelni.
Az érzelmi érettség első ismérve:
MINDEN EMBER ÖMNAGÁÉRT, ÖNMAGA KOMFORTJÁÉRT FELELŐS. Ne gondoljuk, hogy ez minden felnőtt számára egyértelmű. Ki nem látott még rossz kedvében dühöngve HISZTÉRIÁZÓ FÉRJET, aki pillanatnyi diszkomfort érzéséért a feleségét okolja, az élő fába is belekötve, rossz érzéseiért az asszonyt vagy éppen a ricsajozó gyermekeit hibáztatja. Meg van győződve róla, hogy ha a többiek másképpen viselkednének, helyre állna az ő lelki békéje. De ugyanezt teszi az ÖRÖK ELÉGEDETLEN FELESÉG is (akinek ugye Mézga Géza helyett Huffnágel Pistihez kellett volna hozzámennie!). A szomszéd kert mindig zöldebb, a barátok menőbb helyre utaznak, a kolléganő drágább göncöket engedhet meg magának, és azért persze a tehetetlen férj a hibás.
Képzeljük el az ilyen családban felnővő gyermekeket! Mit tanulnak ők ebből az örökös hibás keresésből? Természetesen azt, hogy az őket frusztráló, kellemetlen érzésekért is VALAKI MÁS TEHETŐ FELELŐSSÉ, a feladat tehát megtalálni a hibást. A gyerek ezáltal a KÖRNYEZETÉTŐL FOGJA ELVÁRNI, hogy lemondjon saját szükségleteiről az ő érdekében. Lerázza a saját felelősségét, illetve képtelen lesz egy hatékony változtatási stratégia kialakítására.
Az érzelmi érettség második ismérve:
NEM VAGYOK ÉS NEM IS LEHETEK FELELŐS MÁSOK ÉRZÉSEIÉRT. Én úgy gondolom, hogy az előző családi mintában nevelkedett felnőtt nagy valószínűséggel olyan párt keres magának, aki „ezzel ellenkező módon” maradt érzelmileg éretlen. Vagyis IRREÁLIS ÁLDOZATOKAT HOZVA folyamatosan azon igyekszik, hogy KÖRNYEZETÉT BOLDOGGÁ TEGYE. Ahol ő jelen van, ott MINDENKINEK JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Olyan, mintha ő lenne a többiek hangulatfelelőse, mindegy, mekkora áldozattal is jár ez. Mivel a többiek elégedettsége egyfajta hamis elégedettséget generál benne, ez az ember sokáig jól érzi magát a szerepében. Szép lassan azonban olyannyira háttérbe szorítja saját vágyait, hogy már nem is emlékszik rájuk. Ő az, aki nem tudja, mit szeretne karácsonyra, hová szeretne utazni, vagy mit csinálna szívesen egy vasárnap délután.
És a gyermek ezt is meg tudja tanulni, hiszen mint tudjuk, döntő részben utánzással tanul. Már pedig az óvodai és iskolai közösségekben „hangulatfelelősként” részt venni igencsak HÁLÁTLAN SZEREP. De több testvér között sem egy előnyös pozíció, hiszen a többiek szó nélkül használják ki ennek minden előnyét.
„Az érett, énazonos ember nem a másik ember érzelmeiért, hanem a saját tetteiért vállal felelősséget.” (Berentés Éva PhD, Mindenható gyermekkor)
Ha felnőttként magunkra ismerünk a fenti két eset egyikében, vagy párunk viselkedését azonosítjuk be, esetleg szüleinkre ismerünk rá, az sok mindenre magyarázatot adhat. És változtatásért kiált!
Az érzelmi érettség harmadik ismérve:
MINDIG CSAK A SAJÁT VÉLEMÉNYEMET, ÉRZÉSEIMET, SZÁNDÉKAIMAT ÉS TETTEIMET IRÁNYÍTHATOM, A MÁSOKÉT NEM.
De szépen is hangzik ez! Ha nem lenne annyi érzelmileg éretlen ember a földön, ezzel az egy gondolattal elejét vehetnénk az ideológiai vitáknak, háborúknak, felesleges gyűlöletnek és emberirtásnak. Ez lenne az EMBERI EGYENLŐSÉG ÉS TISZTELET ALAPJA, függetlenül vagyontól, státusztól, vallástól, vagy egyéb ideológiai meggyőződéstől.
Aki irányítani, kontrollálni, vagy manipulálni akarja a másik embert, az nem jutott el az érzelmi érettség ezen fokára, azaz nem ismeri el a másik embert megillető határokat. Ezt talán magyarázni sem kell, látva a világban dúló értelmetlen harcokat, a másság elleni ádáz küzdelmet, a saját igazunk minden áron történő képviseletét a politikában és a hétköznapokban egyaránt.
Milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, akinek az apja minden áldott nap valamelyik kisebbségi csoportot vagy politikai párt tagjai szapulja? A sörös üveg mellől mindenkit „leidiótáz”, aki nem ért egyet azzal, amit ő igazságnak tart és mások eltaposására buzdít?
De az sem kevésbé káros, ha a gyermeket megfosztják saját érzelmeitől és rendre letorkolják, amikor „gyerekes” bánata van, esetleg sírva fakad. „Ne bőgj már te anyámasszony katonája!”, „Ugyan, nem nagy ügy, más is túlélte!” Ez ugyanolyan határsértés, mint amikor becsmérlik vagy bántalmazzák.
Amennyiben mások ÉRZELMI, ANYAGI, TESTI, IDŐBENI, vagy INTELLEKTUÁLIS HATÁRAIT MEGSÉRTENI érzelmi éretlenségre vall, akkor kedves felnőttek, nagyon rosszul állunk! Akkor igen kicsi esély van rá, hogy gyermekeinkből érzelmileg érett felnőtt váljon. Pedig folyamatosan ezt várjuk tőlük, mondván, mi mindent megtettünk értük. Ami akár igaz is lehet.
Berentés Éva negyedik ismérvként a következő feltételt nevezi meg:
ELFOGADJA, ÉS NEM TEKINTI SZEMÉLYES SZABADSÁGA ELVESZTÉSÉNEK, HA AKTUÁLISAN MÁSOK IRÁNYÍTJÁK.
Ez nem más, mint a „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI” mentalitás ELLENTETTJE. Az érzelmileg intelligens, énazonos ember tisztában van vele, hogy adott helyzetben a másik fél irányítása a célravezető (pl. vizsgahelyzet, főnök-beosztott viszony.) Ugyanakkor azt is tudja, hogy végsősoron mindig SZABADON DÖNTHET arról, akarja-e vagy sem, engedi-e vagy sem az irányítást. (Nem válik szekták, vagy szélsőséges politikai szervezetek vakon irányított bábjává.)
Az iskolaérettség egyik feltétele például, hogy a gyermek elfogadja a pedagógus irányító szerepét és ne induljon haza a tanóra közepén, ha neki úgy tetszik. Ez egy ékes példája az egyén számára hasznos „irányított” helyzeteknek. Szégyenletes ellenpélda pedig a gyermekek uszítása a pedagógusok ellen, amikor a szülő azt plántálja gyermekébe, hogy a tanárnak semmiféle fegyelmezéshez nincs joga.
Az érzelmi érettség ötödik ismérve:
ÉLETVEZETÉSÉNEK ALAPPILLÉRE AZ ELFOGADÁS
A jelenlegi Magyarországon ebből van a legnagyobb hiány. Az ÍTÉLKEZÉS ÉS MINŐSÍTÉS országa vagyunk, ami mára a társadalomba mélyen beágyazott működéssé vált. A közösségi média cinikus, kegyetlen és trágár kommentek csatatere lett.
Az ítélkezés pszichológiai hátterét szintén megismerhetjük Berentés Éva könyvéből. A valami „ROSSZ” vagy „JÓ” kijelentése azt jeleni, hogy ÉN TUDOM, mi a jó vagy a rossz. Bár ezt gyakran semmi nem támasztja alá, mégis a kijelentő önkényesen tényként kezeli. Így szerez magának egyfajta hamis magabiztosságot. Kategorikusan rossznak nevez valamit, miáltal ő a „jó” oldalra kerül véleményével, és le is zárja a további megvitatás lehetőségét.
Ilyen szülőkkel felnőni nem lehet könnyű. Előre dobozolt, szélsőséges vélemények áradata mellett, a saját gondolatok nem kapnak helyet. A gyereknek gyakorlatilag nincs megengedve, hogy önmaga legyen. Pedig ennek az ötödik alapelvnek éppen ez a lényege:
„Az érett ember saját értékrendjének biztos tudatában, ítélkezés és hibáztatás nélkül képes valamiről őszinte véleményt mondani, és a másik embernek megengedi, hogy önmaga legyen.” Ha pedig egy gondolat, viselkedés eltér a saját értékrendjétől, akkor tudja, hogy neki azzal sem érzelmileg nem kell azonosulnia, sem azonos módon cselekednie.
