Szerző: Vargamoni | máj 22, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat hatodik témája az ÖNFEGYELEM, nevelési elképzeléseink egy újabb félreértett mostohagyereke.
A leggyakoribb TÉVHIT ezzel kapcsolatban az, amikor úgy gondoljuk, hogy az önfegyelem az életkorral együtt mindig AUTOMATIKUSAN KIALAKUL, és BIZONYOS KORTÓL egyszerűen ELVÁRHATÓ a gyermektől, hogy érzelmeit, szükségleteit, vágyait visszafojtva önfegyelmet gyakoroljon. Miért nem igaz ez így?
Mint azt számtalan kutatás bizonyította, a gyermek a fejlődés nagyon korai szakaszában azonosul a szülők „lényével” és számos viselkedési mintázatot már azelőtt átvesz tőlük, mielőtt szándékosan bármit is taníthatnának neki. Gyermekkora további részében is árgus szemekkel FIGYELI A SZÜLEIT, érzi minden rezzenésüket, és az ő UTÁNZÁSUKKAL alakítja ki saját viselkedését.
Ennek fényében tehát elég nehéz elvárni az automatikusan kialakuló önfegyelmet olyan környezetben, ahol a szülők sem rendelkeznek példaértékű önfegyelemmel. Mint ahogy az önbizalomhiányos szülők gyermeke nagy valószínűséggel maga is önbizalomhiánnyal fog küzdeni, úgy az önfegyelemmel nem rendelkező szülők gyermekénél sem igazán alakulhat ki megfelelő önfegyelem. Nem szorul további magyarázatra: NINCS KITŐL MEGTANULNI!
Nem csak az alkoholfüggő, láncdohányos, vagy egyéb függőségben szenvedő szülők mutatnak rossz példát önfegyelemből, de a TÜRELMETLEN, magukból kikelő és folyton ÜVÖLTÖZŐ szülők, illetve az egymással mindenen MARAKODÓ szülők is hiába várnak önfegyelmet gyermekeiktől. Tanári pályafutásom alatt számtalanszor találkoztam teljesen SZÉRSZÓRT, „fegyelmezetlen”, esetenként HISZTIS szülővel, aki hangosan méltatlankodott gyermeke fegyelmezetlensége miatt. Szinte mindig az volt a vád, hogy ENNYI IDŐS KORÁRA MÁR IGAZÁN LEHETNE EGY KIS ÖNFEGYELME a gyereknek. Hát kérdem én, honnan lenne?
Ugyanez a HELYTELEN ELVÁRÁS kapcsol be, amikor gyermekünk valami rosszat tesz, mi felnőttek pedig dühbe gurulunk és azt szajkózzuk: „Hogy a fenébe tehetett ilyet ez a büdös kölyök, mi ezt semmilyen körülmények között nem tudtuk volna megtenni!” Ez meg azért nem igaz, mert ezt felnőttfejjel állítjuk, amikorra talán már tényleg van annyi önfegyelmünk, egy gyermeknek viszont még nincsen! Az önfegyelem valóban az életkorral alakul ki, de csak HA az ehhez SZÜKSÉGES FELTÉTELEK ADOTTAK és akkor is egy nagyon HOSSZADALMAS FOLYAMAT. Ha tehát korának megfelelően, szépen alakul a gyermek önfegyelme, akkor sem közelíti meg egy e téren rendben lévő felnőttét. A szidalmak és a „hogy a fenébe tehettél ilyet?” helyett próbáljunk meg rájönni, mi vehette rá a gyereket tettére.
Az önfegyelmet érintő LEGNAGYOBB TÉVHIT pedig az, ha BÜNTETÉSSEL akarjuk” ránevelni” gyermekünket az önfegyelemre. Ha büntetéssel fegyelmezünk egy gyermeket, mások szabályait félelemből tartja be, így tehát szinte bármire rá lehet őt venni. Ehhez pedig szükségtelen az önfegyelem, tehát KI SEM FOG ALAKULNI. Ellenben amikor alkalom adódik rá, a félelemben nevelt gyermek/fiatal fogja elkövetni a legvadabb dolgokat, hiszen a szabályok alól kiszabadulva, önfegyelem hiányában nem tudja magát kontrollálni. Aztán lehet nagyot csodálkozni, miért pont a mi jólnevelt kisfiúnk keveredik ekkora balhéba.
Szóval FORDÍTSUK MEG, és alakítsuk mi szülők úgy, hogy gyermekünkben kifejlődhessen az önfegyelem. Hozzávalók: PÉLDAMUTATÁS, türelem, problémás helyzetek megvitatása és a büntetés-kerülő nevelési módszerek.
Varga Mónika
www.hozdkiazellenorzot.hu/konyvem
Szerző: Vargamoni | máj 16, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat ötödik témája a gyerek BIZTONSÁGÉRZETE, ami ismét egy elengedhetetlen feltétel az élhető gyermekkorhoz. Ha a gyermek nem érzi magát biztonságban, akkor az állandósult félelem megmérgezi a mindennapjait, élete folyamatos küzdelemmé válik, teljesítménye lecsökken, megbetegszik.
A témával kapcsolatban elsősorban azt a TÉVHITET kell eloszlatni, hogy a gyerek csupán saját ÉRETLENSÉGE, TUDATLANSÁGA és élénk FANTÁZIÁJÁNAK áldozata, amikor ettől-attól félni, vagy akár rettegni kezd, illetve amikor adott helyzetekben biztonságérzete meginog. Ezek a tényezők kétségkívül bőséges alapot szolgáltatnak a bizonytalansághoz, és fontos szerepet játszik a gyerek érzékenysége is.
Mivel azonban az alapvető, és többé-kevésbé megingathatatlan biztonságot a szülőknek kell megteremteniük, így az általuk tanúsított viselkedés, A SZÜLŐK (ESETENKÉNT MÁS FELNŐTTEK) ÁLTAL KÖZVETÍTETT ÉRZÉSEK képezik a gyermek biztonságérzetének alapjait. Ha tehát a szülők aggódnak agyon egy helyzetet, az nem marad rejtve a gyerek előtt, és automatikusan ő is aggódni kezd. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyerek nagyjából AKKORÁNAK ÉRZÉKELI A „VESZÉLYT”, mint a szülei, vagyis annyira érzi magát biztonságban, amennyire a SZÜLŐ ÉRZÉSEIBŐL KIOLVASVA érezheti magát.
Szélsőséges helyzetekben, mint például egy háború vagy egyéb komoly fenyegetettség esetén, amikor a szülők is jogosan rettegnek, ez sajnos természetes és kikerülhetetlen.
Hétköznapi szituációk százai viszont egész más irányt vehetnének minden szereplő számára, ha a szülői „PARA” el nem árasztaná a környezetet.
A LEGVICCESEBB PÉLDÁT egy neves amerikai gyermekpszichológus 1987-ben megjelent könyvében találtam. Az óvodába szoktatás embert próbáló folyamata során jegyzett fel egy esetet, amikor egy láthatóan izgatott és rémült anyuka próbálta ottmaradásra bírni apró gyermekét. Az elején még érdeklődő gyermek hamar átvette anyukája rettegését és irgalmatlan sírásba kezdett. „Az anyukámat akarom” visította teli torokból egészen addig, míg a teljes csoport rá nem zendített ugyanerre a panaszos sírásra. Csatlakozott hozzájuk az a kisfiú is, akinek édesanyja történetesen az óvónéni volt és ott állt közvetlenül mellette. Amikor közölték vele, hogy az ő anyukája itt van, rövid habozás után így folytatta a sírást: „Akkor az apukámat akarom!” Szóval már mindegy volt, az anyuka pillanatok alatt elültette a félelmet minden kicsiben, ami aztán tovább gerjesztette önmagát egészen irracionális irányba.
Ugyanezen „ingerületátvitel” LÁTVÁNYOS PÉLDÁJA a FELVÉTELI VIZSGÁK mizériája. A felvételikről kezdetben a leghalványabb fogalommal sem rendelkező kisdiákból, a szülők és ismerősök éveken át tartó félelemkeltése egy aggódó, szorongó diákot varázsol. A tantermek előtt pánikszerű arckifejezéssel tipródó, kezüket tördelő szülők látványa mára a felvételi vizsgák állandó részévé vált és katasztrofális hatással van a vizsgázók lelkiállapotára. Számtalan ilyen folyamatot követtem végig, láttam, ahogy a gyerek/fiatal félelme és bizonytalansága egyenes arányban nőtt a szülők aggodalmával, a vizsgák közeledtével pedig szinte elviselhetetlenné fokozódott.
Vizsgázók közelében kizárólag olyan szülőnek szabadna tartózkodni, AKI KÉPES NYUGALMAT SUGÁROZNI és KÖRNYEZETÉRE nyugtató hatással lenni.
Ugyanilyen mesteri kártékonysággal tudjuk mi felnőttek lerombolni gyermekeink próbálkozásait, saját rémületünk kifejezésre juttatásával. „Jézusom, csak nem egyedül akarsz ebbe belevágni?!” kiáltjuk elsápadva, és már el is ültettük benne a félelmet DRÁMAI MEGNYILVÁNULÁSUNKKAL.
Gyermekkoromban anyai nagyanyám gyakori vendég volt balatoni otthonunkban, s ha rajta múlott volna, meg sem közelíthettük volna a tavat. A jég beszakad, a vízbe belefulladunk, a strandon elvisznek az idegenek, az utca pedig maga a kénköves pokol. Szerencsére édesanyám (négy gyermekét egyedül nevelve) nem zúdította ránk hasonló félelmeit, megérezve, hogy a biztonságérzetünket tenné vele tönkre. Pedig nagyanyám intelmeiből sejthető, milyen viszonyban állt szegény a világ veszélyeivel!
MINÉL KISEBB EGY GYERMEK, annál erőteljesebben veszi át a szülő aggodalmát. Egy csecsemő már rémült arcunk látványától is sírni kezd, anyjának pedig egyszerűen minden rezdülését követi. Ideges vagy frusztrált szülő nem lesz képes megnyugtatni egy gyermeket, akármilyen szavakat is használ. Ha rettegve állunk a mászóka alatt, miközben gyermekünk mászni próbál, felesleges lesz a torz vigyorral kierőltetett „Jaj, de ügyes vagy kicsim”. A teremajtóban reszkető anyuka hiába mantrázza rendületlenül: „Menni fog ez neked, angyalom”, az érzelem lesz az, ami nagyobb hatást gyakorol a gyerekre. Hallottam már felvételizőt, aki elzavarta a szüleit az iskolából, egyszerűen megkérte őket, hogy aggódjanak máshol. Ő már rájött, hogy jobban jár, ha magára marad saját érzéseivel.
MEGGYŐZŐBB BIZONYÍTÉKOT keresnem sem kell egy velem történt eset óta. A fiam 3-4 éves lehetett, amikor a szomszéd nénit elfelejtettem hazahozni a boltból, ahogy korábban megígértem neki. Mobiltelefon nélkül sokáig álldogált ott megpakolt szatyraival, majd valahogy sikerült haza jutnia. Amikor órák múlva hirtelen eszembe jutott a néni, borzalmas érzés hasított belém, le kellett ülnöm a lépcsőre, úgy szégyelltem magam. A kisfiam odakucorodott az ölembe, megölelt és rövid idő múlva ennyit mondott: Anya ezt ne csináld, ez nagyon rossz nekem!
És ez egészen addig így van, míg fel nem nőnek gyermekeink és valamilyen úton-módon függetlenedni tudnak szüleik érzelmeitől. Addig mi jelentjük nekik a biztonságot, döntő részben rajtunk áll, sikerül-e megteremteni.
Szóval FORDÍTSUK MEG a helyzetet, és NYUGTASSUK MEG ÖNMAGUNKAT, mielőtt a gyerek nyugtatásába kezdenénk!
• Ne terheljük a gyereket felesleges kétségeinkkel és aggodalmainkkal,
• Próbáljunk alapjáraton nyugalmat sugározni és ezáltal biztonságot nyújtani,
• Viselkedjünk úgy, ahogy egy orvosi rutin vizsgálatnál nyugtatjuk rettegő gyermekünket, vagyis legyünk biztos tudatában annak, hogy semmi rossz nem történhet vele,
• NE legyünk jelen olyan eseményeknél, ahol nem szükséges, ha aggodalmunkat nem tudjuk leplezni.
Nyilván ez nem lehetséges mindig, minden helyzetben, de törekedni kell rá. Figyelni kell magunkra, hogy valóban segítségként tudjunk jelen lenni gyermekünk életében, mert az ő biztonságérzete elsősorban rajtunk múlik.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 15, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat negyedik részében az EMPÁTIÁRÓL lesz szó, ami méltán illeszkedik a témakörbe, hiszen eleve azt jelenti, hogy egy másik ember érzéseit és nézőpontját próbáljuk megérteni. Vagyis annak kinyilvánítása helyett, hogy mi mit tennénk az adott helyzetben, megfordítjuk a dolgot és megpróbáljuk megérteni a másik ember érzéseit és indítékait.
Az empátia teljes hiánya súlyos pszichés kórképek egyik jellemzője, a túlzott empátia pedig a nagyon empatikus ember életét keseríti meg. Az egészséges empátia a GYERMEKNEVELÉS EGYIK ALAPKÖVE, amelyre égető szüksége van egy felnőttnek, ha meg akarja érteni gyermekét. A feladat nem könnyű, mert egy felnőtt élettapasztalatban és intelligenciában felülmúlja a gyermeket (remélhetőleg), így mintegy vissza kell emlékeznie saját gyermeki érzelemvilágára, hogy igazán empatikus tudjon lenni.
Az empátia NEM AZ ÉSZ segítségével működik. SAJÁT ÉRZELMI TAPASZTALATAINK felhasználásával megpróbáljuk beleélni magunkat a gyermek helyzetébe, így a bennünk megszületett érzések talán a gyermek indítékaihoz is elvezetnek.
Egy haragtól tomboló gyermek indulatainak valódi forrása gyakran nem derül ki, sőt az sem ritka, hogy a gyerek, vagy fiatal maga sem tudja, mi váltotta ki belőle az agresszív viselkedést. Hiába is kérdezzük, miért tette, igazából nem fog tudni válaszolni rá, és ezzel csak még jobban összezavarjuk.
Az igazság az, hogy mi felnőttek sem vagyunk képesek minden tettünket megmagyarázni, hogy várhatnánk ezt el egy gyermektől? HONNAN TUDNÁ, MI JÁTSZÓDIK LE A LELKE MÉLYÉN?
Egy nagyon KEDVES EMLÉKEMET mesélem el PÉLDAKÉNT. Sok évvel ezelőtt egy nyári táborban tanítottam nyelvet, vegyes korcsoportú általános iskolás gyermekeknek. Volt a csoportomban egy „csupa dac és ellenállás” fiú, akinek semmi nem tetszett, semmiben nem akart közreműködni. Morcosan szemlélte minden mozdulatomat, hamar rájöttem, hogy hadilábon áll a tanárokkal. Tudtam, hogy fegyelmezéssel semmire nem megyek nála, szóval MEGPRÓBÁLTAM ÁTÉREZNI a felém sugárzó ellenérzését. Lelki szemeim előtt láttam végtelen csatáit tanáraival, amelyekből csak vesztesként kerülhet ki egy intézményi rendszerben. Amikor egy napon a 38 fokos hőség miatt egy kerti medencében pancsolva tartottuk az angolórát, a fiú odakiáltott nekem: „BÉNA A TANÁR!”, majd diadalittas arccal várta az ilyenkor szokásos letorkolást. „Persze, hogy béna vagyok, hiszen én nem úszást tanítok. Angoltanár vagyok, ahhoz értek. Egy tanár is lehet béna, nem igaz?” kiáltottam neki vissza vigyorogva. Máig emlékszem az arcára kiülő döbbenetre és boldog mosolyára! Többet nem haragudott rám.
Bár ez nem egy súlyosan komoly eset, de mégis jól szemlélteti, hogy ha ráérzünk a háttérben meghúzódó okokra, sokkal nagyobb eséllyel tudjuk megelégedéssel kezelni a problémát.
Ha egy gyermek, vagy fiatal szinte soha nem találkozik empátiával, a világgal szembeni HARAGOS ÁLLAPOTA ÁLLANDÓSUL, haragja olyannyira elöntheti őt, hogy gondolkodni sem tud az indulatoktól. Ebben az esetben már csak olaj a tűzre, ha folyton magyarázatot követelünk tőle, büntetjük és szidjuk, mert eddigre már valóban fogalma sincs az indítékairól.
Minden érintett felnőtt MAGYARÁZATOT KÖVETEL, a gyerek válasza pedig ennyi: NEM TUDOM! Erre minden érintett felnőtt dühbe gurul és jönnek a büntetések: Rendben, akkor addig nem mehetsz focizni, amíg meg nem mondod, miért tetted! Jó, akkor addig nincs számítógép, amíg meg nem mondod az igazat. Pedig az igazság éppen ez: NEM TUDJA.
VOLT EGY TANÍTVÁNYOM, akinek ellenőrzője évről-évre megtelt intőkkel. Nem egyszer csak úgy belekötött másik fiúkba, és meg is vert egyet-kettőt. Ez már KOMOLY GOND, az ilyen viselkedés ellen fel kell lépni. De a MIÉRT-re ő sem tudott választ adni senkinek. Aztán a nyelvórai társalgások során kiderült, hogy csupa jómódú, ahogy ő nevezte őket: „agyon kényeztetett” fiúba kötött bele, akiktől a szülői gondoskodást irigyelte, mert úgy érezte, ő nem kap otthon elég szeretetet. De ezt csak megfejteni lehetett hosszas beszélgetések során, ő maga nem jött rá az összefüggésre. A szülők pedig pszichológushoz akarták őt vinni, amit én, a szülők teljes tanácstalansága esetén, helyes útnak tartok. A mi kapcsolatunk sajnos megszakadt, nem tudom, mi lett vele később.
Szóval megint eljutottam a vesszőparipámhoz:
• BESZÉLTESSÜK A GYEREKET!
• HALLGASSUK ŐT FIGYELMESEN!
• NE A SAJÁT KÉRDÉSINKKEL GYÖTÖRJÜK, MONDASSUK EL VELE, AMIT EL AKAR MONDANI!
• MINDEGY, MEKKORA MARHASÁGNAK HANGZIK, MONDJON EL MINDENT, AMI NEKI FONTOS!
• EMLÉKEZZÜNK RÁ, HOGY MI IS VOLTUNK GYEREKEK! IDÉZZÜK FEL AKKORI ÉRZÉSEINKET!
• PRÓBÁLJUK MEG ÁTÉREZNI, MIT ÉREZHET Ő ÉS ELFOGADNI AZ ADOTT ÉRZÉS JOGOSSÁGÁT!
Ha valakihez empátiával közelítünk és sikerül elfogadni feltárt érzelmeit, elindultunk a megoldás felé.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 13, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat harmadik témája a BOCSÁNATKÉRÉS. A társas érintkezés egyik alapvető eleme, mégis amolyan „mostohagyerek” a nevelésben fontosnak tartott elvek között. Ritkán sikerül ránevelnünk gyermekünket a helyes és őszinte használatára, valamint általában azt sem értjük pontosan, kinek is jó a bocsánatkérés valójában.
AZONNAL KÉRJÉL BOCSÁNATOT A NÉNITŐL! harsan apa hangja a családi összejövetelen, amikor gyermeke szemtelenül szól egy rosszindulatú és kellemetlen szagot árasztó rokon nénihez. Azért kell bocsánatot kérnie, hogy apa saját kellemetlen helyzetén enyhítsen, továbbá, hogy a néni infarktust ne kapjon az imént elfogyasztott dupla adag töltöttkáposzta után. Ha a gyerek megkérdezi, miért kell bocsánatot kérnie, a válasz valószínűleg így hangzik: mert megsértetted Lujza nénit!
AMÍG NEM KÉRSZ BOCSÁNATOT, NEM MOZDULHATSZ EL INNEN! – fegyelmezi fennhangon gyermekét egy anyuka a játszótéren, miután az fejbe kólintotta társát egy homokozólapáttal. A látványos bocsánatkérés szerepe itt is a környezet felháborodásának csillapítását és anyuka lelki békéjének visszaállítását szolgálja.
És ez itt a PROBLÉMA. A bocsánatkérés ugyanis elsősorban NEM ERRE VALÓ. Elsődleges célja nem a megsértett személy kiengesztelése, és még kevésbé a szégyenbe hozott szülők kimentése a ciki helyzetekből. Ha a gyermek csak ennyit érzékel a bocsánatkérésből, akkor soha nem fogja megtanulni a lényeget, mi több, megalázónak fogja tartani ezt a fontos gesztust.
A BOCSÁNATKÉRÉS LÉNYEGE ugyanis, hogy a „vétkes” személy rájön, hogy fájdalmat okozott valakinek, ez bántja őt, rossz érzéseket kelt benne és az őszinte bocsánatkéréssel meg tud szabadulni ettől a rossz érzéstől. Tehát a bocsánatkérés igazából a „vétkes”-t szolgálja, az ő lelki békéjét állítja helyre, ha őszintén alkalmazza azt.
Minden egyéb esetben a bocsánatkérés ÉRTELMETLEN, felesleges és érthetetlen rituálé. A szemtelen gyerek ugyanolyan szemtelenül odavakkantja majd a pukkadozó nagynéninek: Bocsánat Lujza néni, és a játszóteres gyermek is dühödten odamorogja majd a bocsánatot, csak hogy mehessen játszani. Ezzel annyit tanulnak meg, hogy bármit csinálok, utána egy bocsánattal elintézhetem az egészet.
Ha megtanítanánk gyermekünknek, milyen kellemetlen helyzetbe hozzák szüleiket, amikor tiszteletlenül viselkednek a felnőttekkel, és a gyermek azért kérne bocsánatot, mert ROSSZUL ÉREZNÉ MAGÁT A TETTE MIATT, akkor helyére kerülnének a dolgok.
Ugyanígy a játszótéren is. Ha a gyermek megtanulna LELKIISMERETFURDALÁST ÉREZNI, miután fájdalmat okozott egy másik gyermeknek, akkor mintegy „önmagát feloldozandó” kérhetne őszintén bocsánatot.
Csakhogy ezt MEG KELL TANULNI. Meg kellene tanulni a szülőktől, akik sajnos nagy eséllyel maguk sem erősködnek a bocsánatkérésben. Óriási tévhit például, hogy egy felnőttnek nem szükséges bocsánatot kérnie egy gyermektől, ha valamit elkövetett ellene. Honnan tudna egy gyermek őszinte sajnálatot kifejezni, amikor a szüleitől soha nem látta azt?
Szóval ezúttal is, FORDÍTSUK MEG!
Mutassunk példát! Magyarázzuk el a gyermeknek minden egyes esetben, mit vált ki a tette másokban, ébresszünk benne valamennyi bűntudatot, amit majd enyhíthet egy őszinte bocsánatkéréssel! Ne a helyzetet akarjuk menteni, hanem tanítsuk meg a bocsánatkérés által kiváltott megkönnyebbülésre!
Egy francia újságíró írt egyszer egy szarkasztikus cikket a legendás „brit udvariasságról”, és rántotta le a leplet a folytonos bocsánatkérés ürességéről. Elmondta, hogy London utcáin, egy esős napon nagyjából minden tizedik ember nekiment az esernyőjével, hol erre, hol arra lökték a rohanó emberek, és közben megállás nélkül röpködtek felé a sorry-k minden irányból. A huszadik lökésnél már nagyon ideges lett, és mérgesen rámordult a sokadik esernyősre: Mi lenne, ha egy kicsit odafigyelnének a többiekre, ahelyett, hogy folyton elnézést kérnének?!?
Valahogy így gondolom én is. Az igazi bocsánatkérés művészet, jó érzéssel tölt el és feloldoz. Amennyiben őszinte.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 11, 2023 | Aktuális, Gondolatébresztő
„VANNAK TÖRTÉNETEK, AMIK NEM TUDNAK BÉKÉBEN NYUGODNI. DE SEGÍTENEK ÉLNI.” áll Valérie Perrin Másodvirágzás című regényének címlapján, s a francia írónő egycsapásra világhírűvé vált műve szó szerint teljesíti ezt az ígéretet.
A regénnyel egy szokatlan kalandra invitálom az olvasót, mert a tőlem megszokott, pragmatikus írások helyett ezúttal egy irodalmi utazásra indulunk. Természetesen egy pillanatra sem tévesztjük szem elől a szülő-gyermek kapcsolat tematikáját, ami az ötletet adó regény egyik alap elemét és keretét képezi. Az árvaként felnőtt lány és az elrontott egyke fiú életének összefonódása tűpontosan bontja ki előttünk a történések mögött húzódó szülői szerepeket, illetve a szülő hiányával való megküzdés hosszú kálváriáját.
A Másodvirágzás egy hatszáz oldalas, számtalan kitérőn át kibontakozó, mégis érdekfeszítő történet, amelyet lassan kell olvasni, hogy minden cseppjét átérezzük, s ne csak az események végkifejletét akarjuk. A regény főhősének története bőven kiegészül sok más ember történetével, amelyeket a temetőgondnokként dolgozó Violette ismertet velünk. Mindeközben magyarázatot kapunk saját életének miértjeire is.
„A nevem Violette Toussaint. Régebben egy vasúti sorompót őriztem, most egy temető kapuját őrzöm.” Ezzel a mondattal indul a regény, s az első csodálkozás után az ember csak olvas és olvas, türelmetlenül várja a magyarázatokat, ugyanakkor türelmesen merül el a lélekemelő magasságok és szívszaggató mélységek útvesztőjében. Az emberi érzelmek és a hozzájuk kapcsolt gondolatok olyan precíz megfogalmazása zúdul ránk hatszáz oldalon át, hogy lélegzetvisszafojtva figyelünk minden szóra. Az írónő BOROTVAÉLES ŐSZINTESÉGGEL és CÁFOLHATATLAN EGYSZERŰSÉGGEL indokolja az összes érzelmet és cselekedetet, felvonultat szinte minden létező élethelyzetet és a megdöbbentő tettek mögé még megdöbbentőbb magyarázatokat sorakoztat.
Én elsősorban a szülő-gyermek viszonnyal foglalkozom írásaimban és ez a könyv szándéka szerint nem erről szól. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a háttérben mindvégig jelenlévő feszültséget, amelyet egyrészről a szülők nyugtalanító jelenléte, másrészről a szülők teljes hiányából fakadó viselkedés generál. TÖKÉLETES JELLEMRAJZ bontakozik ki egy magát nyilvánvalóan értéktelenebbnek tartó árvalányról, aki soha nem ismerte a szülői szeretetet, illetve egy jellemtelen önző fráterré kényeztetett fiatalemberről. Hogy mindez milyen torzulásokat okoz és hová vezet majd, sajnos nem mondhatom el, mert az már spoilerezés lenne.
A temetőben megismert történetek mindegyike külön regényt érdemelne, s bár legtöbbjük nem viszi előre a főhősnő történetét, értékes részei a műnek, ugyanúgy sallangoktól mentes bepillantást engednek emberi sorsokba.
A regény LEGCSODÁLATRAMÉLTÓBB teljesítménye Violette „hangos gondolkodása”, elmélkedései arról, miről hogyan vélekedik, hogyan alakítja ki önmagát szülői háttér nélkül, illetve hogyan értékeli az eseményeket kizárólag saját maga által teremtett értékrendje mentén. Ugyanez a folyamat zajlik ellenkező előjellel, amikor is tanúi lehetünk egy megnyomorított személyiség felismeréseinek, a rettenetes szülői magatartás még rettenetesebb következményei által.
A cselekmény is végig IZGALMAS tud maradni, mindazonáltal mégis meg-meg kell állni az olvasással, mert időt kell szánni az OLVASOTTAK FELDOLGOZÁSÁRA. Ha a kedvenc idézetemet kellene megkeresnem, nagy bajban lennék, mert legalább a könyv felét ki kellene másolnom.
Ráadásul, ha vevő vagy rá, a Másodvirágzással elindulhatsz egy izgalmas irodalmi kirándulásra is. Vissza a múltba, az árvagyerekek sorsát követve egészen a 19. század közepéig. Én már végig jártam az utat Valérie Perrin, John Irving és Charlotte Bronte segítségével.
A Másodvirágzás Violette-je ugyanis egész életén át újra meg újra olvas egy könyvet, John Irving Árvák Hercege” című regényét. (A könyv 1985-ben jelent meg, 1999-ben Oszkár-díjas film készült belőle). A regény egy 20. század eleji árvaházba kalauzol el minket és egy gyermek-központú, ideális intézményt ír le, szeretetteljes gondozókkal. A nyers realista leírásokkal tarkított, mégis kissé romantikus és meseszerű történet főhőse apai szeretetet kap az intézmény igazgatójától és anyai gondoskodást a nővérektől, továbbá okos és szerencsés is. Feltételezhetően ebből merített erőt Violette, és a könyv által próbálta elképzelni a szerető felnőttek közelségét, hinni a szerencsében és a boldogság lehetőségében. A regény segített neki megteremteni önmagát szülők nélküli életében. John Irving pedig feltételezhetően azt próbálta igazolni írásával, mekkora változást hozhat az árva gyermekek életében, ha szeretettel veszik őket körül.
És mit ad isten, az Árvák Hercegének egyik szereplője, az árvaház legvadócabb lakója is egész életén át egy könyvet olvas, minden sorát fejből tudja, és ő is innen próbálja pótolni mindazt, amiben a szülők hiánya miatt nem lehetett része.
Kíváncsiságból én is tovább folytattam az utazást, és elolvastam a nevezett könyvet, Charlotte Bronte „Jane Eyre” vagy ismertebb címén A Lowoodi árva című regényét. Ez a mű 1847-ben látott napvilágot és egy sanyarú sorsú árvalányról, Jane-ről szól, aki nem csak teljes szeretetlenségben, de néhány évig kegyetlen gyűlöletben és súlyos nélkülözések közepette él. A regény a maga idejében óriási sikert aratott, s bár mára már kissé idejétmúlt, a világirodalom fontos művei közt tartják számon. Ami mai szemmel nézve is példaértékű a regényben, az ismételten nem más, mint egy árvalány útja az önmegismerés felé. Jane mások megítélésétől függetlenedve ébred rá értékeire és teremti meg saját életét és jövőjét. Minden felé áradó gyűlölet, lenézés és gonoszság ellenére rájön, hogy önmagunkat és ÖNBECSÜLÉSÜNKET NEM KÍVÜLRŐL KELL FELÉPÍTENI, hanem saját erőből. Erre az örökérvényű tanulságra ma is nagy szüksége lenne a szülőkkel nevelkedő fiataloknak is. Ezen az úton indul el végül Valérie Perrin hősnője, a „Másodvirágzás” Violettje is.
Figyelemreméltó és tanulságos utazást tettem három nagyszerű író segítségével a gyermeki- és felnőtté érő lelkek világában, napjainktól több mint másfél évszázados messzeségig. Az adott kor szellemét tükrözve, a maguk módján nyersen vagy éppen idealistán, mindenütt a szeretetlenül felnőtt emberek keserű életét követhetjük nyomon. A két korábbi mű is kiemelkedőt alkotott az árvagyerekek érzéseinek bemutatása terén, így egymás után olvasva pedig jól látható a velük való bánásmód „fejlődése” is. Valérie Perrin könyve azonban -a modern kifejezéssel élve- mindent visz!
Az árvaságtól kezdve a borzalmas szülők rémképén át szinte minden emberi gyengeség, gyarlóság és erény felvillan, és helyére kerül a regényben. Az érdekes cselekmény mellé olyan pszichológiai mélységekbe vezet minket az írónő, s olyan precíz indoklást rejt minden egyes történés mögé, mintha ilyen céllal írta volna a művet. Pedig véletlenül sem analizál, soha nem megy át magyarázkodásba, egyszerűen csak oda veti elénk az összes MIÉRT-et.
Káprázatos, döbbenetes, fenomenális olvasmány!
Olvassátok el!
Varga Mónika
