Ugye te is azt gondolod, hogy érett felnőttként nagyjából tisztában vagy vele, miért lehet téged érettnek nevezni, szemben kisebb-nagyobb gyermekeiddel. Természetesen egyet kell értsek veled, hiszen gyönyörűen eszel késsel-villával, nem veted magad üvöltve a földre egy játékbolt közepén, és a problémáid megoldására sem a szüleidet kapod elő (jó esetben.)
Van viszont az a bizonyos ÉRZELMI ÉRETTSÉG, amit mi felnőttek sem ismerünk pontosan, s ezért érezzük úgy, hogy felnőttségünk jogán egyúttal éretté is váltunk. Dr. Berentés Éva PhD pszichológus és egyetemi tanár „Mindenható gyermekkor” című könyvét alapul véve, vizsgáljuk meg ezen tényező összetevőit, és döbbenjünk rá együtt, hogy érzelmi érettség nélkül nem létezik kiegyensúlyozott, „boldog” felnőtt. És ami az érzelmileg éretlen felnőtt gyermekét érinti, talán nem is kérdés, belőle sem tud kiegyensúlyozott, boldog felnőttet nevelni.
Az érzelmi érettség első ismérve:
MINDEN EMBER ÖMNAGÁÉRT, ÖNMAGA KOMFORTJÁÉRT FELELŐS. Ne gondoljuk, hogy ez minden felnőtt számára egyértelmű. Ki nem látott még rossz kedvében dühöngve HISZTÉRIÁZÓ FÉRJET, aki pillanatnyi diszkomfort érzéséért a feleségét okolja, az élő fába is belekötve, rossz érzéseiért az asszonyt vagy éppen a ricsajozó gyermekeit hibáztatja. Meg van győződve róla, hogy ha a többiek másképpen viselkednének, helyre állna az ő lelki békéje. De ugyanezt teszi az ÖRÖK ELÉGEDETLEN FELESÉG is (akinek ugye Mézga Géza helyett Huffnágel Pistihez kellett volna hozzámennie!). A szomszéd kert mindig zöldebb, a barátok menőbb helyre utaznak, a kolléganő drágább göncöket engedhet meg magának, és azért persze a tehetetlen férj a hibás.
Képzeljük el az ilyen családban felnővő gyermekeket! Mit tanulnak ők ebből az örökös hibás keresésből? Természetesen azt, hogy az őket frusztráló, kellemetlen érzésekért is VALAKI MÁS TEHETŐ FELELŐSSÉ, a feladat tehát megtalálni a hibást. A gyerek ezáltal a KÖRNYEZETÉTŐL FOGJA ELVÁRNI, hogy lemondjon saját szükségleteiről az ő érdekében. Lerázza a saját felelősségét, illetve képtelen lesz egy hatékony változtatási stratégia kialakítására.
Az érzelmi érettség második ismérve:
NEM VAGYOK ÉS NEM IS LEHETEK FELELŐS MÁSOK ÉRZÉSEIÉRT. Én úgy gondolom, hogy az előző családi mintában nevelkedett felnőtt nagy valószínűséggel olyan párt keres magának, aki „ezzel ellenkező módon” maradt érzelmileg éretlen. Vagyis IRREÁLIS ÁLDOZATOKAT HOZVA folyamatosan azon igyekszik, hogy KÖRNYEZETÉT BOLDOGGÁ TEGYE. Ahol ő jelen van, ott MINDENKINEK JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Olyan, mintha ő lenne a többiek hangulatfelelőse, mindegy, mekkora áldozattal is jár ez. Mivel a többiek elégedettsége egyfajta hamis elégedettséget generál benne, ez az ember sokáig jól érzi magát a szerepében. Szép lassan azonban olyannyira háttérbe szorítja saját vágyait, hogy már nem is emlékszik rájuk. Ő az, aki nem tudja, mit szeretne karácsonyra, hová szeretne utazni, vagy mit csinálna szívesen egy vasárnap délután.
És a gyermek ezt is meg tudja tanulni, hiszen mint tudjuk, döntő részben utánzással tanul. Már pedig az óvodai és iskolai közösségekben „hangulatfelelősként” részt venni igencsak HÁLÁTLAN SZEREP. De több testvér között sem egy előnyös pozíció, hiszen a többiek szó nélkül használják ki ennek minden előnyét.
„Az érett, énazonos ember nem a másik ember érzelmeiért, hanem a saját tetteiért vállal felelősséget.” (Berentés Éva PhD, Mindenható gyermekkor)
Ha felnőttként magunkra ismerünk a fenti két eset egyikében, vagy párunk viselkedését azonosítjuk be, esetleg szüleinkre ismerünk rá, az sok mindenre magyarázatot adhat. És változtatásért kiált!
Az érzelmi érettség harmadik ismérve:
MINDIG CSAK A SAJÁT VÉLEMÉNYEMET, ÉRZÉSEIMET, SZÁNDÉKAIMAT ÉS TETTEIMET IRÁNYÍTHATOM, A MÁSOKÉT NEM.
De szépen is hangzik ez! Ha nem lenne annyi érzelmileg éretlen ember a földön, ezzel az egy gondolattal elejét vehetnénk az ideológiai vitáknak, háborúknak, felesleges gyűlöletnek és emberirtásnak. Ez lenne az EMBERI EGYENLŐSÉG ÉS TISZTELET ALAPJA, függetlenül vagyontól, státusztól, vallástól, vagy egyéb ideológiai meggyőződéstől.
Aki irányítani, kontrollálni, vagy manipulálni akarja a másik embert, az nem jutott el az érzelmi érettség ezen fokára, azaz nem ismeri el a másik embert megillető határokat. Ezt talán magyarázni sem kell, látva a világban dúló értelmetlen harcokat, a másság elleni ádáz küzdelmet, a saját igazunk minden áron történő képviseletét a politikában és a hétköznapokban egyaránt.
Milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, akinek az apja minden áldott nap valamelyik kisebbségi csoportot vagy politikai párt tagjai szapulja? A sörös üveg mellől mindenkit „leidiótáz”, aki nem ért egyet azzal, amit ő igazságnak tart és mások eltaposására buzdít?
De az sem kevésbé káros, ha a gyermeket megfosztják saját érzelmeitől és rendre letorkolják, amikor „gyerekes” bánata van, esetleg sírva fakad. „Ne bőgj már te anyámasszony katonája!”, „Ugyan, nem nagy ügy, más is túlélte!” Ez ugyanolyan határsértés, mint amikor becsmérlik vagy bántalmazzák.
Amennyiben mások ÉRZELMI, ANYAGI, TESTI, IDŐBENI, vagy INTELLEKTUÁLIS HATÁRAIT MEGSÉRTENI érzelmi éretlenségre vall, akkor kedves felnőttek, nagyon rosszul állunk! Akkor igen kicsi esély van rá, hogy gyermekeinkből érzelmileg érett felnőtt váljon. Pedig folyamatosan ezt várjuk tőlük, mondván, mi mindent megtettünk értük. Ami akár igaz is lehet.
Berentés Éva negyedik ismérvként a következő feltételt nevezi meg:
ELFOGADJA, ÉS NEM TEKINTI SZEMÉLYES SZABADSÁGA ELVESZTÉSÉNEK, HA AKTUÁLISAN MÁSOK IRÁNYÍTJÁK.
Ez nem más, mint a „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI” mentalitás ELLENTETTJE. Az érzelmileg intelligens, énazonos ember tisztában van vele, hogy adott helyzetben a másik fél irányítása a célravezető (pl. vizsgahelyzet, főnök-beosztott viszony.) Ugyanakkor azt is tudja, hogy végsősoron mindig SZABADON DÖNTHET arról, akarja-e vagy sem, engedi-e vagy sem az irányítást. (Nem válik szekták, vagy szélsőséges politikai szervezetek vakon irányított bábjává.)
Az iskolaérettség egyik feltétele például, hogy a gyermek elfogadja a pedagógus irányító szerepét és ne induljon haza a tanóra közepén, ha neki úgy tetszik. Ez egy ékes példája az egyén számára hasznos „irányított” helyzeteknek. Szégyenletes ellenpélda pedig a gyermekek uszítása a pedagógusok ellen, amikor a szülő azt plántálja gyermekébe, hogy a tanárnak semmiféle fegyelmezéshez nincs joga.
Az érzelmi érettség ötödik ismérve:
ÉLETVEZETÉSÉNEK ALAPPILLÉRE AZ ELFOGADÁS
A jelenlegi Magyarországon ebből van a legnagyobb hiány. Az ÍTÉLKEZÉS ÉS MINŐSÍTÉS országa vagyunk, ami mára a társadalomba mélyen beágyazott működéssé vált. A közösségi média cinikus, kegyetlen és trágár kommentek csatatere lett.
Az ítélkezés pszichológiai hátterét szintén megismerhetjük Berentés Éva könyvéből. A valami „ROSSZ” vagy „JÓ” kijelentése azt jeleni, hogy ÉN TUDOM, mi a jó vagy a rossz. Bár ezt gyakran semmi nem támasztja alá, mégis a kijelentő önkényesen tényként kezeli. Így szerez magának egyfajta hamis magabiztosságot. Kategorikusan rossznak nevez valamit, miáltal ő a „jó” oldalra kerül véleményével, és le is zárja a további megvitatás lehetőségét.
Ilyen szülőkkel felnőni nem lehet könnyű. Előre dobozolt, szélsőséges vélemények áradata mellett, a saját gondolatok nem kapnak helyet. A gyereknek gyakorlatilag nincs megengedve, hogy önmaga legyen. Pedig ennek az ötödik alapelvnek éppen ez a lényege:
„Az érett ember saját értékrendjének biztos tudatában, ítélkezés és hibáztatás nélkül képes valamiről őszinte véleményt mondani, és a másik embernek megengedi, hogy önmaga legyen.” Ha pedig egy gondolat, viselkedés eltér a saját értékrendjétől, akkor tudja, hogy neki azzal sem érzelmileg nem kell azonosulnia, sem azonos módon cselekednie.
Most, hogy átvergődtük magunkat az iskolakezdés megszokott, vagy még soha nem tapasztalt nehézségein, logisztikai csodaként passzíroztuk be az utolsó különórát is a naponta változó órarendbe, fellélegezhetünk. Legalábbis egy kicsit. Az igazi fellélegzés ugyanis a szülők számára talán soha nem jön el.
Gyermekünk minden életkorban tartogat számunkra meglepetéseket, valamint okot aggodalomra és fejtörésre. A világban tapasztalható változások sebessége követhetetlen, a szülők felelőssége egyre csak növekszik, és valljuk be, az oktatás jelenlegi állapota sem könnyíti meg helyzetüket.
Ezért hallgattam én is hónapokig, gondoltam gyermek-szülő-iskola témában kinek van most kedve okosságokat olvasni? Örülünk, ha van a gyereknek tanára, és úgy-ahogy elindul a tanév a maga nyűgjeivel, az egekbe szökött költségekkel.
Aztán arra jutottam, hogy ha „kívül hideg van, akkor még fontosabb odabenn egy kis meleget csinálni.” Szóval folytatom a megkezdett munkát, és továbbra is az élhető gyermekkor érdekében fogok írni, a szülő és gyerek kapcsolatára fókuszálva.
A korábbi „Fordítsuk meg” írás sorozatban HAT FOGALMAT jártunk körül, amelyek alapvető fontosságúak a harmonikus családi kapcsolatok létrejöttéhez, de valahogy nagyon gyakran rossz oldalról közelítjük meg őket.
Az első volt a NÉZETELTÉRÉS, amely nem lenne szükségszerű, hogy konfliktushoz vezessen, ha elfogadnánk a tényt: egy másik embernek LEHET tőlünk ELTÉRŐ nézete. Szíve joga. Még akkor is, ha ő történetesen a GYERMEKÜNK. Számtalan esetben növelhetnénk csemeténk irántunk tanúsított tiszteletét, ha elfogadnánk eltérő véleményét, de pontosan és nyugodtan kifejtenénk azt is, amit mi gondolunk a dologról. A szülői fölénnyel előadott győzködés számos esetben felesleges, és pont ellenkező hatást vált ki.
A második cikkben az ÖNBECSÜLÉSRŐL írtam, amiről tévesen azt gondoljuk, ÖNmagunknak alakítjuk ki. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az önbecsülésünket közvetlen és tágabb KÖRNYEZETÜNK ALAKÍTJA KI, ami aztán egy tudat alatti bevésődési folyamat eredményeként születik meg. A szülők szerepe itt is meghatározó, a gyermekkorunkban tett számtalan megjegyzés, a jutalmazott vagy leszólt, esetleg büntetett tettek hatása, a szülők érzelmeivel sugallt gondolatok összesége formálja azt, ahogyan végül magunkról vélekedünk. Ezért nem tudjuk általában megfogalmazni, miért is gondoljuk magunkról azt, amit gondolunk.
Szó volt még a BOCSÁNATKÉRÉSRŐL. A jól működő családokban megtanulnak bocsánatot kérni attól, akit megbántottak, vagy akinek fájdalmat okoztak. A szülő is tud bocsánatot kérni gyermekétől, ha szükséges, és erre nem gyengeségként, hanem erényként tekintenek. A legnagyobb félreértés pedig az, hogy a megsértett fél kiengesztelése céljából kellene bocsánatot kérni. A bocsánatkérés az „ELKÖVETŐ” LELKÉT NYUGTATJA MEG, mintegy őt oldozza fel, ha őszinte megbánással társul.
Aztán az EMPÁTIA következett, ami nélkül NEM LEHET EGÉSZSÉGES GYERMEKET NEVELNI. Minden ember vágyik megértésre, főképpen egy gyermek. Számos problémásnak tűnő, vagy akár szélsőséges esetben semmi másra nincs szüksége, csak megértésre. Érzelmei elismerésére, együttérzésre. Szidalmak és bölcsességek helyett HALLGASSUK MEG ÉS ÉREZZÜK, AMIT Ő ÉREZ! Az empatikus szülőknek sokkal nagyobb esélyük van magabiztos és kiegyensúlyozott gyermeket nevelni, aki megtanulja, hogy JOGA VAN AZ ÉRZELMEIHEZ.
A BIZTONSÁGÉRZETRŐL szóló cikkben arról a tévhitről írtam, hogy a gyermek félelmeit saját fantáziája szüli, és egyszerűen csak el kell neki magyarázni, milyen marhaság az, amitől fél. Természetesen hozzájárul a fantázia és a gyermek érzékenysége is, de a MEGINGATHATATLAN BIZTONSÁGÉRZET megteremtése megint csak a szülők feladata. Indokolatlan félelmek normális esetben nem alakulnak ki csak úgy. Sokszor a gyermek nem is attól fél, amit felénk jelez, csak kivetíti állandó szorongását mondjuk a sötétségre. „Ugyan már, csak nem félsz egy kis sötéttől” helyett, együttérzés, támogatás és az okok keresése oldhatja meg a problémát.
Utoljára az ÖNFEGYELEM került terítékre. Véletlenül se higgyünk abban a legendában, hogy az önfegyelem a gyermek növekedése során automatikusan kialakul és elvárható. A gyermek legtöbbet utánzással tanul, így az önfegyelmet is szüleitől lesi el. Türelmetlen, kiabáló szülők hiába várnak önfegyelmet egy gyermektől, csak azért, mert már NAGY GYEREK! Aztán még meg is büntetik, amivel végképp leszoktatják a tudatos önfegyelemről, hiszen a büntetés után pusztán félelemből „fegyelmezi” majd magát, nem meggyőződésből.
Ilyen és ehhez hasonló témákkal jelentkezem ezentúl is. Következő írásom az „ÉN”-tudatról szól majd, vagyis a gyermek identitásának kialakulása, és természetesen a szülők szerepe ebben a létfontosságú folyamatban. Várlak szeretettel a Facebookon és a weboldalamon.
A fent említett hat cikket egyesével megtalálod az alábbi Facebook linkeken.
Mielőtt újra belevágnék a tőlem megszokott komoly témákba (gyermek-szülő, iskola és nevelés), még egy kis könnyed régi sztori, fiatalkori utazásaimból. Jó szórakozást hozzá!
A NORMALITÁS fogalma talán a legtöbbféleképpen értelmezett szó a világon. A témában jelenleg Máté Gábor „Normális vagy” című könyve a legnépszerűbb és mondhatjuk nyugodtan: az irányadó.
Könyvében rávilágít arra a FÉLELMETES ELLNTMONDÁSRA, ami a normális szó használatát beárnyékolja. A normális szó kizárólag természetes folyamatok, gépek, szerkezetek esetén alkalmazható eredeti és tiszta jelentése szerint: vagyis, ha valami úgy működik ahogy rendeltetése szerint működnie kell. Minden más esetben, – kiváltképp embertársainkról alkotott véleményünkkel – szubjektív emberi megítélés szerint nevezünk valamit normálisnak, vagy nem normálisnak. Ezáltal bármilyen alattomos és rettenetes dologra érezhetünk felhatalmazást pusztán azért, mert a borzalmat normálisnak neveztük el.
Elég csak egy pillantást vetni a TÖRTÉNELEM normalitásaira és soha többé nem merjük szánkra venni ezt a szót. A népirtó náci gyilkosok orvosi vizsgálati eredményeiben például rendre ott szerepelt, hogy „normális” emberek, ami testük fizikai állapotára akár igaz is lehetett. De akkoriban tetteiket is normálisnak tartotta sok millió ember, mint ahogy a nyilvános kínzásokat és a boszorkányégetést is a középkorban. Mai ésszel ugyan döbbenten botránkozunk meg ezeken az egykoron normálisnak vélt rémtetteken, de a világ sajnos még ma is tele van a KÜLÖNBÖZŐ ÉRDEKEK, HIEDELMEK ÉS AZ OSTOBASÁG ÁLTAL KREÁLT NORMALITÁSSAL. Vagyis nagyon csínján kéne bánni ezzel a szóval!
Egy ORSZÁG NORMALITÁSÁT mindig a HATALOM SZÁJÍZE SZERINT alakítják és attól függ az eredmény, hogy mennyi emberrel sikerül elhitetni az ÉPPEN AKTUÁLIS NARRATÍVÁT. Gyermekkoromban a kommunizmust övező maszlag volt a „normalitás” és csak titokban lehetett templomba járni, ma a vallást akarják rákényszeríteni mindenkire, mert ez szállítja az engedelmes szavazók tömegét. Szerintem pedig SENKINEK NEM ÁLL JOGÁBAN ELDÖNTENI, nekem mi a normális, mindaddig, amíg életvitelemmel nem ártok senkinek.
Egy józanul gondolkodó SZÜLŐNEK erre kéne MEGTANÍTANI gyermekét. Elsősorban saját családi értékeink, belső indíttatásunk és őszinte, senkinek nem ártó gondolataink mellett kellene kialakítanunk SAJÁT NORMALITÁSUNKAT, ami nem mások irányításáról és megfegyelmezéséről szól, hanem a közös jóról.
Semmit sem fogadhatunk el megkérdőjelezhetetlenül, ami más emberek szubjektív megítélésén alapul, akármekkora hiszékeny tömeg sorakozik fel az aktuális szónok mögé. Máté Gábor szerint az ember mindenhez hozzá tud szokni, a legborzalmasabb helyzethez is alkalmazkodik, és szépen lassan AZ VÁLIK NORMALITÁSSÁ, lásd a háborúkat, a fogolytáborokat, a kegyetlen diktatúrákat vagy a bántalmazó szülőket. Az embereknek szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová, és sajnos a nyomorult helyzetükért okolható BŰNBAKRA is, ezért állnak tömegesen elképesztő ügyek mellé. A bűnbak keresése pedig felsorakoztatja őket valakik ellen, akiken KITÖLTHETIK FRUSZTRÁCIÓJUKAT. Bárkiből lehet ellenség, csak megfelelő propaganda kell hozzá és a felbujtható embersereg. Minél rosszabb pszichés- illetve anyagi állapotban van egy nép, annál könnyebb ilyen HAMIS NORMALITÁST KREÁLNI ÉS ELLENSÉGET TALÁLNI.
Ha egészséges lelkületű családban nevelkedik egy gyermek, boldogságához nem lesz szüksége ellenségre. NEM KELL, hogy érdekelje vad idegen emberek VALLÁSI, POLITIKAI vagy SZEXUÁLIS irányultsága, hiszen az ő életére nincs hatással.
Egy a délszláv háború idején Magyarországra menekült bosnyák férfi megkérdezte tőlem, hogy milyen vallásúak a szomszédjaim. Én meg mondtam neki, hogy fogalmam sincs. Erre ő döbbenten kérdezett vissza, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy engem ez nem érint, semmi közöm hozzá és nem is érdekel. Nincs is nálunk emiatt háború, mondtam neki, és erre már nem tudott mit felelni.
Ha pedig végig nézünk egy riportot olyan lányokkal, nőkkel, akiket félholtra vertek a szüleik és folyamatosan megerőszakolta a saját apjuk, lehet, hogy nem ordítunk majd annyira a meleg párok ellen, akik szeretetben nevelik fel az örökbefogadott gyermekeket.
DE MI AKKOR A NORMÁLIS? Talán nincs is olyan? Nem is kéne ezzel annyira erőlködni. Hiszen ez a szó kétértelmű, ezért alattomos és félrevezető. Sokszor a legnormálisabbnak ítélt helyzetek és elvárások a legkárosabbak és TESZIK TÖNKRE EMBEREK MILLIÓINAK ÉLETÉT. Álljon itt egy idézet Máté Gábor könyvéből, hová vezet a sok-sok normalitás, még akkor is, ha „relatív normálisnak tekinthető” békés környezetben élünk.
„Éppen a hétköznapok normálisnak tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket. Ami társadalmi szempontból normális, az sokszor se nem egészséges, se nem természetes. Mi pedig ehhez próbálunk igazodni. Lelki és pszichológiai szinten is káros, mert számunkra abnormális kívánalmak ezek. A betegség lesz a normális következménye a számunkra abnormális környezethez való alkalmazkodásnak.”
Maradjunk annyiban, hogy a normalitás olyan, mint az igazság. Nincs. De mégis azt akarjuk hinni, hogy van. Aztán ha ragaszkodunk az emberi elme kreálta normalitáshoz, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat hatodik témája az ÖNFEGYELEM, nevelési elképzeléseink egy újabb félreértett mostohagyereke.
A leggyakoribb TÉVHIT ezzel kapcsolatban az, amikor úgy gondoljuk, hogy az önfegyelem az életkorral együtt mindig AUTOMATIKUSAN KIALAKUL, és BIZONYOS KORTÓL egyszerűen ELVÁRHATÓ a gyermektől, hogy érzelmeit, szükségleteit, vágyait visszafojtva önfegyelmet gyakoroljon. Miért nem igaz ez így?
Mint azt számtalan kutatás bizonyította, a gyermek a fejlődés nagyon korai szakaszában azonosul a szülők „lényével” és számos viselkedési mintázatot már azelőtt átvesz tőlük, mielőtt szándékosan bármit is taníthatnának neki. Gyermekkora további részében is árgus szemekkel FIGYELI A SZÜLEIT, érzi minden rezzenésüket, és az ő UTÁNZÁSUKKAL alakítja ki saját viselkedését.
Ennek fényében tehát elég nehéz elvárni az automatikusan kialakuló önfegyelmet olyan környezetben, ahol a szülők sem rendelkeznek példaértékű önfegyelemmel. Mint ahogy az önbizalomhiányos szülők gyermeke nagy valószínűséggel maga is önbizalomhiánnyal fog küzdeni, úgy az önfegyelemmel nem rendelkező szülők gyermekénél sem igazán alakulhat ki megfelelő önfegyelem. Nem szorul további magyarázatra: NINCS KITŐL MEGTANULNI!
Nem csak az alkoholfüggő, láncdohányos, vagy egyéb függőségben szenvedő szülők mutatnak rossz példát önfegyelemből, de a TÜRELMETLEN, magukból kikelő és folyton ÜVÖLTÖZŐ szülők, illetve az egymással mindenen MARAKODÓ szülők is hiába várnak önfegyelmet gyermekeiktől. Tanári pályafutásom alatt számtalanszor találkoztam teljesen SZÉRSZÓRT, „fegyelmezetlen”, esetenként HISZTIS szülővel, aki hangosan méltatlankodott gyermeke fegyelmezetlensége miatt. Szinte mindig az volt a vád, hogy ENNYI IDŐS KORÁRA MÁR IGAZÁN LEHETNE EGY KIS ÖNFEGYELME a gyereknek. Hát kérdem én, honnan lenne?
Ugyanez a HELYTELEN ELVÁRÁS kapcsol be, amikor gyermekünk valami rosszat tesz, mi felnőttek pedig dühbe gurulunk és azt szajkózzuk: „Hogy a fenébe tehetett ilyet ez a büdös kölyök, mi ezt semmilyen körülmények között nem tudtuk volna megtenni!” Ez meg azért nem igaz, mert ezt felnőttfejjel állítjuk, amikorra talán már tényleg van annyi önfegyelmünk, egy gyermeknek viszont még nincsen! Az önfegyelem valóban az életkorral alakul ki, de csak HA az ehhez SZÜKSÉGES FELTÉTELEK ADOTTAK és akkor is egy nagyon HOSSZADALMAS FOLYAMAT. Ha tehát korának megfelelően, szépen alakul a gyermek önfegyelme, akkor sem közelíti meg egy e téren rendben lévő felnőttét. A szidalmak és a „hogy a fenébe tehettél ilyet?” helyett próbáljunk meg rájönni, mi vehette rá a gyereket tettére.
Az önfegyelmet érintő LEGNAGYOBB TÉVHIT pedig az, ha BÜNTETÉSSEL akarjuk” ránevelni” gyermekünket az önfegyelemre. Ha büntetéssel fegyelmezünk egy gyermeket, mások szabályait félelemből tartja be, így tehát szinte bármire rá lehet őt venni. Ehhez pedig szükségtelen az önfegyelem, tehát KI SEM FOG ALAKULNI. Ellenben amikor alkalom adódik rá, a félelemben nevelt gyermek/fiatal fogja elkövetni a legvadabb dolgokat, hiszen a szabályok alól kiszabadulva, önfegyelem hiányában nem tudja magát kontrollálni. Aztán lehet nagyot csodálkozni, miért pont a mi jólnevelt kisfiúnk keveredik ekkora balhéba.
Szóval FORDÍTSUK MEG, és alakítsuk mi szülők úgy, hogy gyermekünkben kifejlődhessen az önfegyelem. Hozzávalók: PÉLDAMUTATÁS, türelem, problémás helyzetek megvitatása és a büntetés-kerülő nevelési módszerek.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
