A török kaland 1989
Mielőtt újra belevágnék a tőlem megszokott komoly témákba (gyermek-szülő, iskola és nevelés), még egy kis könnyed régi sztori, fiatalkori utazásaimból. Jó szórakozást hozzá!
Normális
A NORMALITÁS fogalma talán a legtöbbféleképpen értelmezett szó a világon. A témában jelenleg Máté Gábor „Normális vagy” című könyve a legnépszerűbb és mondhatjuk nyugodtan: az irányadó.
Könyvében rávilágít arra a FÉLELMETES ELLNTMONDÁSRA, ami a normális szó használatát beárnyékolja. A normális szó kizárólag természetes folyamatok, gépek, szerkezetek esetén alkalmazható eredeti és tiszta jelentése szerint: vagyis, ha valami úgy működik ahogy rendeltetése szerint működnie kell. Minden más esetben, – kiváltképp embertársainkról alkotott véleményünkkel – szubjektív emberi megítélés szerint nevezünk valamit normálisnak, vagy nem normálisnak. Ezáltal bármilyen alattomos és rettenetes dologra érezhetünk felhatalmazást pusztán azért, mert a borzalmat normálisnak neveztük el.
Elég csak egy pillantást vetni a TÖRTÉNELEM normalitásaira és soha többé nem merjük szánkra venni ezt a szót. A népirtó náci gyilkosok orvosi vizsgálati eredményeiben például rendre ott szerepelt, hogy „normális” emberek, ami testük fizikai állapotára akár igaz is lehetett. De akkoriban tetteiket is normálisnak tartotta sok millió ember, mint ahogy a nyilvános kínzásokat és a boszorkányégetést is a középkorban. Mai ésszel ugyan döbbenten botránkozunk meg ezeken az egykoron normálisnak vélt rémtetteken, de a világ sajnos még ma is tele van a KÜLÖNBÖZŐ ÉRDEKEK, HIEDELMEK ÉS AZ OSTOBASÁG ÁLTAL KREÁLT NORMALITÁSSAL. Vagyis nagyon csínján kéne bánni ezzel a szóval!
Egy ORSZÁG NORMALITÁSÁT mindig a HATALOM SZÁJÍZE SZERINT alakítják és attól függ az eredmény, hogy mennyi emberrel sikerül elhitetni az ÉPPEN AKTUÁLIS NARRATÍVÁT. Gyermekkoromban a kommunizmust övező maszlag volt a „normalitás” és csak titokban lehetett templomba járni, ma a vallást akarják rákényszeríteni mindenkire, mert ez szállítja az engedelmes szavazók tömegét. Szerintem pedig SENKINEK NEM ÁLL JOGÁBAN ELDÖNTENI, nekem mi a normális, mindaddig, amíg életvitelemmel nem ártok senkinek.
Egy józanul gondolkodó SZÜLŐNEK erre kéne MEGTANÍTANI gyermekét. Elsősorban saját családi értékeink, belső indíttatásunk és őszinte, senkinek nem ártó gondolataink mellett kellene kialakítanunk SAJÁT NORMALITÁSUNKAT, ami nem mások irányításáról és megfegyelmezéséről szól, hanem a közös jóról.
Semmit sem fogadhatunk el megkérdőjelezhetetlenül, ami más emberek szubjektív megítélésén alapul, akármekkora hiszékeny tömeg sorakozik fel az aktuális szónok mögé. Máté Gábor szerint az ember mindenhez hozzá tud szokni, a legborzalmasabb helyzethez is alkalmazkodik, és szépen lassan AZ VÁLIK NORMALITÁSSÁ, lásd a háborúkat, a fogolytáborokat, a kegyetlen diktatúrákat vagy a bántalmazó szülőket. Az embereknek szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová, és sajnos a nyomorult helyzetükért okolható BŰNBAKRA is, ezért állnak tömegesen elképesztő ügyek mellé. A bűnbak keresése pedig felsorakoztatja őket valakik ellen, akiken KITÖLTHETIK FRUSZTRÁCIÓJUKAT. Bárkiből lehet ellenség, csak megfelelő propaganda kell hozzá és a felbujtható embersereg. Minél rosszabb pszichés- illetve anyagi állapotban van egy nép, annál könnyebb ilyen HAMIS NORMALITÁST KREÁLNI ÉS ELLENSÉGET TALÁLNI.
Ha egészséges lelkületű családban nevelkedik egy gyermek, boldogságához nem lesz szüksége ellenségre. NEM KELL, hogy érdekelje vad idegen emberek VALLÁSI, POLITIKAI vagy SZEXUÁLIS irányultsága, hiszen az ő életére nincs hatással.
Egy a délszláv háború idején Magyarországra menekült bosnyák férfi megkérdezte tőlem, hogy milyen vallásúak a szomszédjaim. Én meg mondtam neki, hogy fogalmam sincs. Erre ő döbbenten kérdezett vissza, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy engem ez nem érint, semmi közöm hozzá és nem is érdekel. Nincs is nálunk emiatt háború, mondtam neki, és erre már nem tudott mit felelni.
Ha pedig végig nézünk egy riportot olyan lányokkal, nőkkel, akiket félholtra vertek a szüleik és folyamatosan megerőszakolta a saját apjuk, lehet, hogy nem ordítunk majd annyira a meleg párok ellen, akik szeretetben nevelik fel az örökbefogadott gyermekeket.
DE MI AKKOR A NORMÁLIS? Talán nincs is olyan? Nem is kéne ezzel annyira erőlködni. Hiszen ez a szó kétértelmű, ezért alattomos és félrevezető. Sokszor a legnormálisabbnak ítélt helyzetek és elvárások a legkárosabbak és TESZIK TÖNKRE EMBEREK MILLIÓINAK ÉLETÉT. Álljon itt egy idézet Máté Gábor könyvéből, hová vezet a sok-sok normalitás, még akkor is, ha „relatív normálisnak tekinthető” békés környezetben élünk.
„Éppen a hétköznapok normálisnak tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket. Ami társadalmi szempontból normális, az sokszor se nem egészséges, se nem természetes. Mi pedig ehhez próbálunk igazodni. Lelki és pszichológiai szinten is káros, mert számunkra abnormális kívánalmak ezek. A betegség lesz a normális következménye a számunkra abnormális környezethez való alkalmazkodásnak.”
Maradjunk annyiban, hogy a normalitás olyan, mint az igazság. Nincs. De mégis azt akarjuk hinni, hogy van. Aztán ha ragaszkodunk az emberi elme kreálta normalitáshoz, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.
Varga Mónika
www.hozdkiazellenorzot.hu/blog
Önfegyelem
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat hatodik témája az ÖNFEGYELEM, nevelési elképzeléseink egy újabb félreértett mostohagyereke.
A leggyakoribb TÉVHIT ezzel kapcsolatban az, amikor úgy gondoljuk, hogy az önfegyelem az életkorral együtt mindig AUTOMATIKUSAN KIALAKUL, és BIZONYOS KORTÓL egyszerűen ELVÁRHATÓ a gyermektől, hogy érzelmeit, szükségleteit, vágyait visszafojtva önfegyelmet gyakoroljon. Miért nem igaz ez így?
Mint azt számtalan kutatás bizonyította, a gyermek a fejlődés nagyon korai szakaszában azonosul a szülők „lényével” és számos viselkedési mintázatot már azelőtt átvesz tőlük, mielőtt szándékosan bármit is taníthatnának neki. Gyermekkora további részében is árgus szemekkel FIGYELI A SZÜLEIT, érzi minden rezzenésüket, és az ő UTÁNZÁSUKKAL alakítja ki saját viselkedését.
Ennek fényében tehát elég nehéz elvárni az automatikusan kialakuló önfegyelmet olyan környezetben, ahol a szülők sem rendelkeznek példaértékű önfegyelemmel. Mint ahogy az önbizalomhiányos szülők gyermeke nagy valószínűséggel maga is önbizalomhiánnyal fog küzdeni, úgy az önfegyelemmel nem rendelkező szülők gyermekénél sem igazán alakulhat ki megfelelő önfegyelem. Nem szorul további magyarázatra: NINCS KITŐL MEGTANULNI!
Nem csak az alkoholfüggő, láncdohányos, vagy egyéb függőségben szenvedő szülők mutatnak rossz példát önfegyelemből, de a TÜRELMETLEN, magukból kikelő és folyton ÜVÖLTÖZŐ szülők, illetve az egymással mindenen MARAKODÓ szülők is hiába várnak önfegyelmet gyermekeiktől. Tanári pályafutásom alatt számtalanszor találkoztam teljesen SZÉRSZÓRT, „fegyelmezetlen”, esetenként HISZTIS szülővel, aki hangosan méltatlankodott gyermeke fegyelmezetlensége miatt. Szinte mindig az volt a vád, hogy ENNYI IDŐS KORÁRA MÁR IGAZÁN LEHETNE EGY KIS ÖNFEGYELME a gyereknek. Hát kérdem én, honnan lenne?
Ugyanez a HELYTELEN ELVÁRÁS kapcsol be, amikor gyermekünk valami rosszat tesz, mi felnőttek pedig dühbe gurulunk és azt szajkózzuk: „Hogy a fenébe tehetett ilyet ez a büdös kölyök, mi ezt semmilyen körülmények között nem tudtuk volna megtenni!” Ez meg azért nem igaz, mert ezt felnőttfejjel állítjuk, amikorra talán már tényleg van annyi önfegyelmünk, egy gyermeknek viszont még nincsen! Az önfegyelem valóban az életkorral alakul ki, de csak HA az ehhez SZÜKSÉGES FELTÉTELEK ADOTTAK és akkor is egy nagyon HOSSZADALMAS FOLYAMAT. Ha tehát korának megfelelően, szépen alakul a gyermek önfegyelme, akkor sem közelíti meg egy e téren rendben lévő felnőttét. A szidalmak és a „hogy a fenébe tehettél ilyet?” helyett próbáljunk meg rájönni, mi vehette rá a gyereket tettére.
Az önfegyelmet érintő LEGNAGYOBB TÉVHIT pedig az, ha BÜNTETÉSSEL akarjuk” ránevelni” gyermekünket az önfegyelemre. Ha büntetéssel fegyelmezünk egy gyermeket, mások szabályait félelemből tartja be, így tehát szinte bármire rá lehet őt venni. Ehhez pedig szükségtelen az önfegyelem, tehát KI SEM FOG ALAKULNI. Ellenben amikor alkalom adódik rá, a félelemben nevelt gyermek/fiatal fogja elkövetni a legvadabb dolgokat, hiszen a szabályok alól kiszabadulva, önfegyelem hiányában nem tudja magát kontrollálni. Aztán lehet nagyot csodálkozni, miért pont a mi jólnevelt kisfiúnk keveredik ekkora balhéba.
Szóval FORDÍTSUK MEG, és alakítsuk mi szülők úgy, hogy gyermekünkben kifejlődhessen az önfegyelem. Hozzávalók: PÉLDAMUTATÁS, türelem, problémás helyzetek megvitatása és a büntetés-kerülő nevelési módszerek.
Varga Mónika
Biztonságérzet
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat ötödik témája a gyerek BIZTONSÁGÉRZETE, ami ismét egy elengedhetetlen feltétel az élhető gyermekkorhoz. Ha a gyermek nem érzi magát biztonságban, akkor az állandósult félelem megmérgezi a mindennapjait, élete folyamatos küzdelemmé válik, teljesítménye lecsökken, megbetegszik.
A témával kapcsolatban elsősorban azt a TÉVHITET kell eloszlatni, hogy a gyerek csupán saját ÉRETLENSÉGE, TUDATLANSÁGA és élénk FANTÁZIÁJÁNAK áldozata, amikor ettől-attól félni, vagy akár rettegni kezd, illetve amikor adott helyzetekben biztonságérzete meginog. Ezek a tényezők kétségkívül bőséges alapot szolgáltatnak a bizonytalansághoz, és fontos szerepet játszik a gyerek érzékenysége is.
Mivel azonban az alapvető, és többé-kevésbé megingathatatlan biztonságot a szülőknek kell megteremteniük, így az általuk tanúsított viselkedés, A SZÜLŐK (ESETENKÉNT MÁS FELNŐTTEK) ÁLTAL KÖZVETÍTETT ÉRZÉSEK képezik a gyermek biztonságérzetének alapjait. Ha tehát a szülők aggódnak agyon egy helyzetet, az nem marad rejtve a gyerek előtt, és automatikusan ő is aggódni kezd. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyerek nagyjából AKKORÁNAK ÉRZÉKELI A „VESZÉLYT”, mint a szülei, vagyis annyira érzi magát biztonságban, amennyire a SZÜLŐ ÉRZÉSEIBŐL KIOLVASVA érezheti magát.
Szélsőséges helyzetekben, mint például egy háború vagy egyéb komoly fenyegetettség esetén, amikor a szülők is jogosan rettegnek, ez sajnos természetes és kikerülhetetlen.
Hétköznapi szituációk százai viszont egész más irányt vehetnének minden szereplő számára, ha a szülői „PARA” el nem árasztaná a környezetet.
A LEGVICCESEBB PÉLDÁT egy neves amerikai gyermekpszichológus 1987-ben megjelent könyvében találtam. Az óvodába szoktatás embert próbáló folyamata során jegyzett fel egy esetet, amikor egy láthatóan izgatott és rémült anyuka próbálta ottmaradásra bírni apró gyermekét. Az elején még érdeklődő gyermek hamar átvette anyukája rettegését és irgalmatlan sírásba kezdett. „Az anyukámat akarom” visította teli torokból egészen addig, míg a teljes csoport rá nem zendített ugyanerre a panaszos sírásra. Csatlakozott hozzájuk az a kisfiú is, akinek édesanyja történetesen az óvónéni volt és ott állt közvetlenül mellette. Amikor közölték vele, hogy az ő anyukája itt van, rövid habozás után így folytatta a sírást: „Akkor az apukámat akarom!” Szóval már mindegy volt, az anyuka pillanatok alatt elültette a félelmet minden kicsiben, ami aztán tovább gerjesztette önmagát egészen irracionális irányba.
Ugyanezen „ingerületátvitel” LÁTVÁNYOS PÉLDÁJA a FELVÉTELI VIZSGÁK mizériája. A felvételikről kezdetben a leghalványabb fogalommal sem rendelkező kisdiákból, a szülők és ismerősök éveken át tartó félelemkeltése egy aggódó, szorongó diákot varázsol. A tantermek előtt pánikszerű arckifejezéssel tipródó, kezüket tördelő szülők látványa mára a felvételi vizsgák állandó részévé vált és katasztrofális hatással van a vizsgázók lelkiállapotára. Számtalan ilyen folyamatot követtem végig, láttam, ahogy a gyerek/fiatal félelme és bizonytalansága egyenes arányban nőtt a szülők aggodalmával, a vizsgák közeledtével pedig szinte elviselhetetlenné fokozódott.
Vizsgázók közelében kizárólag olyan szülőnek szabadna tartózkodni, AKI KÉPES NYUGALMAT SUGÁROZNI és KÖRNYEZETÉRE nyugtató hatással lenni.
Ugyanilyen mesteri kártékonysággal tudjuk mi felnőttek lerombolni gyermekeink próbálkozásait, saját rémületünk kifejezésre juttatásával. „Jézusom, csak nem egyedül akarsz ebbe belevágni?!” kiáltjuk elsápadva, és már el is ültettük benne a félelmet DRÁMAI MEGNYILVÁNULÁSUNKKAL.
Gyermekkoromban anyai nagyanyám gyakori vendég volt balatoni otthonunkban, s ha rajta múlott volna, meg sem közelíthettük volna a tavat. A jég beszakad, a vízbe belefulladunk, a strandon elvisznek az idegenek, az utca pedig maga a kénköves pokol. Szerencsére édesanyám (négy gyermekét egyedül nevelve) nem zúdította ránk hasonló félelmeit, megérezve, hogy a biztonságérzetünket tenné vele tönkre. Pedig nagyanyám intelmeiből sejthető, milyen viszonyban állt szegény a világ veszélyeivel!
MINÉL KISEBB EGY GYERMEK, annál erőteljesebben veszi át a szülő aggodalmát. Egy csecsemő már rémült arcunk látványától is sírni kezd, anyjának pedig egyszerűen minden rezdülését követi. Ideges vagy frusztrált szülő nem lesz képes megnyugtatni egy gyermeket, akármilyen szavakat is használ. Ha rettegve állunk a mászóka alatt, miközben gyermekünk mászni próbál, felesleges lesz a torz vigyorral kierőltetett „Jaj, de ügyes vagy kicsim”. A teremajtóban reszkető anyuka hiába mantrázza rendületlenül: „Menni fog ez neked, angyalom”, az érzelem lesz az, ami nagyobb hatást gyakorol a gyerekre. Hallottam már felvételizőt, aki elzavarta a szüleit az iskolából, egyszerűen megkérte őket, hogy aggódjanak máshol. Ő már rájött, hogy jobban jár, ha magára marad saját érzéseivel.
MEGGYŐZŐBB BIZONYÍTÉKOT keresnem sem kell egy velem történt eset óta. A fiam 3-4 éves lehetett, amikor a szomszéd nénit elfelejtettem hazahozni a boltból, ahogy korábban megígértem neki. Mobiltelefon nélkül sokáig álldogált ott megpakolt szatyraival, majd valahogy sikerült haza jutnia. Amikor órák múlva hirtelen eszembe jutott a néni, borzalmas érzés hasított belém, le kellett ülnöm a lépcsőre, úgy szégyelltem magam. A kisfiam odakucorodott az ölembe, megölelt és rövid idő múlva ennyit mondott: Anya ezt ne csináld, ez nagyon rossz nekem!
És ez egészen addig így van, míg fel nem nőnek gyermekeink és valamilyen úton-módon függetlenedni tudnak szüleik érzelmeitől. Addig mi jelentjük nekik a biztonságot, döntő részben rajtunk áll, sikerül-e megteremteni.
Szóval FORDÍTSUK MEG a helyzetet, és NYUGTASSUK MEG ÖNMAGUNKAT, mielőtt a gyerek nyugtatásába kezdenénk!
• Ne terheljük a gyereket felesleges kétségeinkkel és aggodalmainkkal,
• Próbáljunk alapjáraton nyugalmat sugározni és ezáltal biztonságot nyújtani,
• Viselkedjünk úgy, ahogy egy orvosi rutin vizsgálatnál nyugtatjuk rettegő gyermekünket, vagyis legyünk biztos tudatában annak, hogy semmi rossz nem történhet vele,
• NE legyünk jelen olyan eseményeknél, ahol nem szükséges, ha aggodalmunkat nem tudjuk leplezni.
Nyilván ez nem lehetséges mindig, minden helyzetben, de törekedni kell rá. Figyelni kell magunkra, hogy valóban segítségként tudjunk jelen lenni gyermekünk életében, mert az ő biztonságérzete elsősorban rajtunk múlik.
Varga Mónika
Empátia
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat negyedik részében az EMPÁTIÁRÓL lesz szó, ami méltán illeszkedik a témakörbe, hiszen eleve azt jelenti, hogy egy másik ember érzéseit és nézőpontját próbáljuk megérteni. Vagyis annak kinyilvánítása helyett, hogy mi mit tennénk az adott helyzetben, megfordítjuk a dolgot és megpróbáljuk megérteni a másik ember érzéseit és indítékait.
Az empátia teljes hiánya súlyos pszichés kórképek egyik jellemzője, a túlzott empátia pedig a nagyon empatikus ember életét keseríti meg. Az egészséges empátia a GYERMEKNEVELÉS EGYIK ALAPKÖVE, amelyre égető szüksége van egy felnőttnek, ha meg akarja érteni gyermekét. A feladat nem könnyű, mert egy felnőtt élettapasztalatban és intelligenciában felülmúlja a gyermeket (remélhetőleg), így mintegy vissza kell emlékeznie saját gyermeki érzelemvilágára, hogy igazán empatikus tudjon lenni.
Az empátia NEM AZ ÉSZ segítségével működik. SAJÁT ÉRZELMI TAPASZTALATAINK felhasználásával megpróbáljuk beleélni magunkat a gyermek helyzetébe, így a bennünk megszületett érzések talán a gyermek indítékaihoz is elvezetnek.
Egy haragtól tomboló gyermek indulatainak valódi forrása gyakran nem derül ki, sőt az sem ritka, hogy a gyerek, vagy fiatal maga sem tudja, mi váltotta ki belőle az agresszív viselkedést. Hiába is kérdezzük, miért tette, igazából nem fog tudni válaszolni rá, és ezzel csak még jobban összezavarjuk.
Az igazság az, hogy mi felnőttek sem vagyunk képesek minden tettünket megmagyarázni, hogy várhatnánk ezt el egy gyermektől? HONNAN TUDNÁ, MI JÁTSZÓDIK LE A LELKE MÉLYÉN?
Egy nagyon KEDVES EMLÉKEMET mesélem el PÉLDAKÉNT. Sok évvel ezelőtt egy nyári táborban tanítottam nyelvet, vegyes korcsoportú általános iskolás gyermekeknek. Volt a csoportomban egy „csupa dac és ellenállás” fiú, akinek semmi nem tetszett, semmiben nem akart közreműködni. Morcosan szemlélte minden mozdulatomat, hamar rájöttem, hogy hadilábon áll a tanárokkal. Tudtam, hogy fegyelmezéssel semmire nem megyek nála, szóval MEGPRÓBÁLTAM ÁTÉREZNI a felém sugárzó ellenérzését. Lelki szemeim előtt láttam végtelen csatáit tanáraival, amelyekből csak vesztesként kerülhet ki egy intézményi rendszerben. Amikor egy napon a 38 fokos hőség miatt egy kerti medencében pancsolva tartottuk az angolórát, a fiú odakiáltott nekem: „BÉNA A TANÁR!”, majd diadalittas arccal várta az ilyenkor szokásos letorkolást. „Persze, hogy béna vagyok, hiszen én nem úszást tanítok. Angoltanár vagyok, ahhoz értek. Egy tanár is lehet béna, nem igaz?” kiáltottam neki vissza vigyorogva. Máig emlékszem az arcára kiülő döbbenetre és boldog mosolyára! Többet nem haragudott rám.
Bár ez nem egy súlyosan komoly eset, de mégis jól szemlélteti, hogy ha ráérzünk a háttérben meghúzódó okokra, sokkal nagyobb eséllyel tudjuk megelégedéssel kezelni a problémát.
Ha egy gyermek, vagy fiatal szinte soha nem találkozik empátiával, a világgal szembeni HARAGOS ÁLLAPOTA ÁLLANDÓSUL, haragja olyannyira elöntheti őt, hogy gondolkodni sem tud az indulatoktól. Ebben az esetben már csak olaj a tűzre, ha folyton magyarázatot követelünk tőle, büntetjük és szidjuk, mert eddigre már valóban fogalma sincs az indítékairól.
Minden érintett felnőtt MAGYARÁZATOT KÖVETEL, a gyerek válasza pedig ennyi: NEM TUDOM! Erre minden érintett felnőtt dühbe gurul és jönnek a büntetések: Rendben, akkor addig nem mehetsz focizni, amíg meg nem mondod, miért tetted! Jó, akkor addig nincs számítógép, amíg meg nem mondod az igazat. Pedig az igazság éppen ez: NEM TUDJA.
VOLT EGY TANÍTVÁNYOM, akinek ellenőrzője évről-évre megtelt intőkkel. Nem egyszer csak úgy belekötött másik fiúkba, és meg is vert egyet-kettőt. Ez már KOMOLY GOND, az ilyen viselkedés ellen fel kell lépni. De a MIÉRT-re ő sem tudott választ adni senkinek. Aztán a nyelvórai társalgások során kiderült, hogy csupa jómódú, ahogy ő nevezte őket: „agyon kényeztetett” fiúba kötött bele, akiktől a szülői gondoskodást irigyelte, mert úgy érezte, ő nem kap otthon elég szeretetet. De ezt csak megfejteni lehetett hosszas beszélgetések során, ő maga nem jött rá az összefüggésre. A szülők pedig pszichológushoz akarták őt vinni, amit én, a szülők teljes tanácstalansága esetén, helyes útnak tartok. A mi kapcsolatunk sajnos megszakadt, nem tudom, mi lett vele később.
Szóval megint eljutottam a vesszőparipámhoz:
• BESZÉLTESSÜK A GYEREKET!
• HALLGASSUK ŐT FIGYELMESEN!
• NE A SAJÁT KÉRDÉSINKKEL GYÖTÖRJÜK, MONDASSUK EL VELE, AMIT EL AKAR MONDANI!
• MINDEGY, MEKKORA MARHASÁGNAK HANGZIK, MONDJON EL MINDENT, AMI NEKI FONTOS!
• EMLÉKEZZÜNK RÁ, HOGY MI IS VOLTUNK GYEREKEK! IDÉZZÜK FEL AKKORI ÉRZÉSEINKET!
• PRÓBÁLJUK MEG ÁTÉREZNI, MIT ÉREZHET Ő ÉS ELFOGADNI AZ ADOTT ÉRZÉS JOGOSSÁGÁT!
Ha valakihez empátiával közelítünk és sikerül elfogadni feltárt érzelmeit, elindultunk a megoldás felé.
Varga Mónika
