Nekem már az is furcsa, hogy ez a kérdés egyáltalán megszületett, és egyre gyakrabban kerül terítékre a fiatal szülők körében. Mi nem „mikulásozunk” vagy „jézuskázunk”, halljuk innen onnan és meglepve várjuk a magyarázatot. Vajon mi állhat egy ilyen elhatározás hátterében?

Mivel mindkét ünnep vallásos eredetű, ünneplése tehát az adott politikai rendszerrel többször módosult. Az én gyermekkoromban például a politika háttérbe szorította a vallást, de felismerve az ünnepek jelentőségét egyszerűen Télapót csinált a Mikulásból, a Jézuskát pedig a békesség kedvéért megtűrte. Az ünnepeket így is mindenki megtartotta, legfeljebb a vallásos jellegük fakult meg azokban az évtizedekben. Jelenleg nagy támogatottságot élvez a vallás, lehet tehát bátran „jézuskázni”.

De ha csak családi szinten vizsgáljuk az ügyet, ott azért elég újkeletű az a felfogás, hogy hazugságnak nevezzük a gyermekünknek évente előadott Mikulás és Jézuska sztorit. Az utóbbi évtizedekben nagyobb hangsúly került a gyermeknevelés pszichológiai aspektusaira, valamint téma lett a gyermek érzelmi fejlesztése és mentális egészsége is (szerencsére!), így a „szabad-e hazudni a gyereknek?” kérdés is végre komoly kérdéssé változott. Talán ezt értelmezték sokan túl szigorúan, kiterjesztve a tilalmat a két kitalált jótevőre is, akik pedig kezdettől fogva a gyermekek örömét szolgálták. Ők úgy vélik, felesleges ilyen füllentéssel traktálni a gyereket éveken át, mert amikor megtudják az igazságot, egy világ dől majd össze bennük és megkérdőjelezik szüleik szavahihetőségét. Én Mikulás és Jézuska védelmére kelek itt is és a Beírás felnőtteknek című könyvem hazugságról szóló fejezetében is.

Több okból sem tekintem hazugságnak ezeket a kitalációkat. Egyrészt a gyermekek szerencsére sokáig egy mesevilágban élnek, néha több kötődésük van saját elképzeléseikhez, mint a realitáshoz. Elképzelnek maguknak félelmetes gonosz erőket és csodálatos hősöket, tündéreket, csodatevőket. Ebbe a világba tökéletesen illeszkedik az a kellemes izgalom, a meghitt várakozás, amellyel a kicsik a Mikulást és a Jézuskát várják. Az évről évre ismétlődő rituálé, a levélírás és ajándéklista-gyártás, a misztikus ajándékozó érkezése egyfajta varázslatos igazolása annak a mesevilágnak, amit a kisgyermek még magában hordoz, és fiatalként úgyis elveszít majd. De mi történik, amikor megtudja, mindez kitaláció volt csupán? Ennek egyszerű utánajárni, elég csak megkérdezni a felnőtteket, hogyan emlékeznek vissza arra a pillanatra. Szerintem nagy többségünk szépen folyamatosan jött rá az igazságra. Nyiladozó értelmével előbb vagy utóbb minden gyermek sejteni kezdi a turpisságot, ráébred a történetben rejlő ellentmondásokra és kérdez. (Esetleg nemes egyszerűséggel meglesi a szüleit, megtalálja az ajándékot, kihallgatja a nagymamát stb.) Vagy, ahogy az én gyerekeim is tették, évekig hitegetik magukat, hogy mégis csak igaz kell legyen a történet. Sok kisgyerek már biztosan tudja, nem létezik Mikulás és Jézuska, mégis mindennél jobban szeretné, hogy a mese igaz legyen. Ezért addig gyártja magának a magyarázatokat, amíg egyszer csak felül nem kerekedik a realitás. Az én fiam például így hessegette el a gyanút és „felvilágosult” osztálytársait, amikor próbálták meggyőzni, hogy a szülei hozzák az ajándékokat: „Dehogyis! Nekik nincs annyi pénzük, amennyi ajándékot én kapok!” A lányom pedig később el is mesélte, mennyire szeretett volna eloszlatni magában minden kételyt Mikulásékkal kapcsolatban.

A bátyám és én egyszerűen tudtuk meg az igazságot, amit persze akkor már réges-régen sejtettünk. Éppen ezért is nem tudtunk elaludni azon a karácsonyi éjszakán, amikor édesapánk nagy üggyel-bajjal igyekezett a ház külső lépcsőjén lecipelni a fenti szinten feldíszített óriási karácsonyfát. Pechjére a csengőket is feltette a fára, így azok hangjára mindketten az ablakhoz rohantunk. Nem emlékszem semmiféle megrázkódtatásra, haragra, vagy bármi negatív érzelemre. Jót nevettünk apámon és inkább büszkék voltunk a felfedezésünkre. Nem gondolom, hogy az igazság pillanatában érzett esetleges csalódás felülírhatná azt a rengeteg örömöt, amit a Mikulás és Jézuska „színház” szerez sok-sok éven át gyermekek millióinak.

Szerintem az a vád sem állja meg a helyét, hogy az éveken át tartó füllentés után a gyermek nem fog megbízni szüleiben. Ezek mögött a „hazugságok” mögött szemernyi rossz szándék sem bújik meg, és minden gyermek meg fogja érteni, hogy az egész tiszta szeretetből történt. Az én gyermekeimnek például leesett az álla, hogy azt a rengeteg ajándékot mind tőlünk kapták. Szemrehányás helyett inkább csodálatukat fejezték ki.

Ahogy én megfigyeltem, egyes szülők kényelmi szempontból (nevezzük nevén: egyszerű lustaságból) nem játszanak jézuskásat és szép magyarázatot kerítenek döntésük köré. Nem egyszer hallottam, hogy „macerás” megszervezni a gyerekek távollétét, a fa és az ajándékok elrejtését, becsempészését és így tovább. Ilyen esetben igazán nem szép azzal indokolni döntésünket, hogy mi nem hazudunk a gyereknek, vagy a csalódástól szeretnénk megkímélni. Amit elveszünk tőle ilyen módon, az sokkal nagyobb veszteség számára, mint amit a kegyes hazugság leleplezése okozhat.

Természetesen minden szülőnek szíve joga úgy cselekedni, ahogy jónak látja és saját meggyőződése szerint ünnepelni a Mikulás napját és a karácsonyt. Ünneplés és örömszerzés terén nincsenek szabályok vagy előírások. Nem is volt célom ítélkezni, csak egy kicsit kampányoltam a jól bevált Mikulás és Jézuska szívet melengető szokása mellett.

Varga Mónika