A középiskolás FELVÉTELIK, majd az ÉRETTSÉGIK és a továbbtanulásra jelentkezés időszaka évről-évre bőséges anyagot szolgáltat a szülő-gyermek viszony újragondolásához, és én is rendre visszatérek örök vesszőparipámhoz: A SZÜLŐI VISELKEDÉS MEGHATÁROZÓ SZEREPÉHEZ.
Ha látszik, ha nem, nagyjából minden gyerek vágya, hogy szülei számára Ő LEGYEN A LEGFONTOSABB, erősen vágyik szeretetükre és elismerésükre. Ugyanakkor szintén minden gyerek érzi úgy időnként, hogy valami más fontosabb lett szüleinek, mint ő maga. Ha szerencsés, és korábban még nem tapasztalta meg ezt az érzést, a felvételik idején nagy valószínűséggel megismerkedik vele. A sikeres felvételi miatt szorongó szülők az élet minden aspektusát alárendelik a kívánt eredmény elérésének, és az új helyzet minden fél számára kilátástalanná válik.
Ezt a „trónfosztást” úgy éli meg a gyerek, hogy csökkenni kezd az önbizalma, valamint a SZÜLŐK JÓINDULATÁBA VETETT BIZALMA. Azt tapasztalja, hogy a szülőnek csak a teljesítménye fontos, az ő személye pedig háttérbe szorul. Megérzi, hogy mindennél fontosabb a tanulmányi eredménye, így egyszerűen meggyűlöli a tanulást, hiszen konkurenciát lát benne. Megjelenik a jólismert tünetegyüttes: A gyerek nem tanul, dacol, nem csinál semmit úgy, ahogy a szülei szeretnék.
Munkába lendül a nagy ellentmondás: gyermekünket ANNYIRA SZERETJÜK, hogy Ő végül PONT ÚGY ÉRZÉKELI: EGYÁLTALÁN NEM SZERETEJÜK. A legjobbat akarjuk neki, ezért erőltetünk mindent, amit MI jónak gondolunk továbbtanulása ügyében. És persze látványosan elkeseredünk, ha nem eszerint cselekszik. A nagy jóakarásból kifelejtjük a gyereket. Szülőként nehezünkre esik elfogadni elvárásainkkal ellentétes viselkedést, nem is keresünk rá elfogadhatóbb magyarázatot, mint amit felnőttként igaznak vélünk. Azt hisszük, ismerjük gyermekünk indítékait, ezért nem is vizsgáljuk a valós okokat.
Vajon miért képtelen a gyerek érdeklődni valami iránt, ami a szüleinek annyira fontos? PONT AZÉRT, mert annyira fontos nekik. Mert fontosabb, mint a gyerek maga. Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „Anyámékat csak a jegyeim érdeklik! Másról sem kérdeznek, másról sem tudnak beszélni!”
Ha azt hisszük, az állandó érdeklődés tanulmányai felől azt érzékelteti, mennyire szeretjük, hát nagyot tévedünk! Esetenként pont az ellenkezőjét váltjuk ki belőle, és végleg megbizonyosodik róla, hogy ő maga egyáltalán nem számít.
Gyakran a gyerek maga is csodálkozik, miért utál mindent, amit a szülei akarnak. Vágyik a szülei elismerésére és szeretetére, de pont az ellenkezőjét váltja ki tagadó viselkedésével. Ő sem tudja, hogy ördögi körbe került.
Elutasító, nem ritkán ellenséges viselkedésére szüleinek sem tud elfogadható magyarázatot adni. Szerintük egyszerűen lusta, vagy csak dacból csinálja. A nyomás fokozódik, jönnek a tiltások, a szülők rosszallása és a folyamatos számonkérés.
Ha a szülői cselekedetek állandóan negatív érzetekkel töltöttek, még inkább arról győzik meg a gyereket, hogy nem fontos számukra és a harcnak soha nem lesz vége.
A „NEM TUDOK MEGFELELNI A SZÜLEIMNEK”, „NEM ÉN VAGYOK A LEGFONTOSABB”, „NEM VAGYOK SZERETHETŐ” érzés rendkívül nyugtalanító, frusztráló és elkeserítő egy gyermek számára, ezért gyakran MEGBETEGSZIK, EZZEL TERELVE VISSZA SAJÁT SZEMÉLYÉRE A SZÜLŐI FIGYELMET. Valamint nem győzi hangsúlyozni: MENNYIRE UTÁL TANULNI. És ehhez aztán tartja is magát rendületlenül.
Mivel az ember hajlamos rossz érzéseit elfojtani, hogy elkerüljön bizonyos ezzel járó negatív cselekedeteket, a gyermek is többnyire visszatartja magát attól, hogy nyíltan szembe szegüljön a szüleivel. De az ellenséges érzés ott munkálkodik benne, és nem hagyja békén őt. Nem tudja megtenni, amire a szülei annyira vágynának és az ördögi kör bezárul.
Azt is többször hallottam ilyenkor a diákoktól, hogy „utálom a szüleimet”. Anyám így, apám úgy, hangzik a panaszáradat, miközben a gyerek majd megfeszül a szülők elismeréséért és nyilvánvalóan szereti őket. Persze el lehet jutni addig a pontig is, amikor valóban meggyűlöli őket, sajnos erre is láttam példát.
És van itt még NÉHÁNY ALAPVETŐ TÉNY, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
A GYERMEK A PILLANATOT ÉRZÉKELI, a jövő csak a szülőt foglalkoztatja. Őt most „nem szeretik”, most gyötrik a tanulással, itt és most romlik el minden. Mit érdekli őt a jövő? (A középiskolásokat ugyan már kezdi foglalkoztatni a jövő, de ők sem akarják a teljes „most”-ot erre áldozni.) Egyik fél sem érti a másik nézőpontját. A gyerek még nem értheti, a szülő pedig képtelen kilépni saját elvárásaiból. Amit felnőttésszel hiszünk, szinte soha nem felel meg a valós indítékoknak. Szülő és gyermeke ekkor két külön világ lesznek, nem ritkán ellenfelekké válnak. A gyerek pedig dacol, mert egyedül ezt teheti a szülei ellen, akikre haragszik, és valahogy bosszút akar állni rajtuk. /Ez persze gyakran nem is tudatosan történik, mint említettem, a gyerek sem érti pontosan, mi zajlik benne./
A SZÜLŐ A BIZTONSÁG ZÁLOGA, a szülő biztonságérzetén alapul a gyermek biztonságérzete. A szülők szorongása még erősebb szorongást idéz elő a gyermekben, függetlenül attól, hogy a szülőben mi is váltotta ki a szorongást. A gyerek a szülői szorongásból becsüli fel a veszély nagyságát és ennek arányában szorong ő is. Szóval nem nehéz elképzelni, miért nem szeret szóba állni velünk, amikor összeszorult gyomorral, savanyú ábrázattal érdeklődünk tanulási tervei iránt, illetve MINDENHOL, MINDENKIVEL ERRŐL BESZÉLGETÜNK AGGODALMAINKAT világgá kürtölve.
A SZÜLŐK TUDATLATTI ÉRZÉSEI ugyanúgy befolyásolják a gyerekeink érzelmeit. Mintegy „olvasnak a gondolatainkban”, de legalábbis ösztönösen megérzik a szülők rosszallását. Bármit is mondunk őszintének tűnő jó szándékkal, a csatabárd elásása céljából, ellenérzéseink nem fognak rejtve maradni. Ezért, ha nem fogadjuk el a gyermekünket és magunkban állandóan minősítjük, azzal tovább romboljuk az önbizalmát és a belénk vetett bizalmát. Ez persze a történet legnehezebb része, hiszen saját magunk legyőzéséhez óriási erőfeszítésre van szükség.
DE MIT LEHET TENNI?
Könnyen és gyorsan sajnos semmit. Mivel a szülő a biztonság záloga, a legfontosabb lenne SAJÁT HOZZÁÁLLÁSUNK MEGVÁLTOZTATÁSA és görcsös szorongásunk megszüntetése. Ez pedig nagyon komoly erőfeszítéseket kíván. Ha mi szülők nyugalmat közvetítünk, nem a sikertelenségtől való rettegést zúdítjuk a gyermekre, megalapoztuk az együttműködésünket.
HOGYAN érhetjük el a nyugalmat? Ehhez tisztáznunk kell valamit: NEM az a dolgunk, hogy kigondoljuk gyermekünk jövőbéli boldogulásának BOMBABIZTOS TERVÉT, aztán tűzzel-vassal küzdjünk a megvalósításon, mert ez egyenes út az idegbajhoz. AZ A DOLGUNK, hogy az évek során MEGISMERJÜK annyira a gyereket, hogy ekkorra nagyjából sejthessük, merre felé érdemes terelgetni. Ha jól ismerjük ŐT, azt is érezni fogjuk, hogyan tudjuk támogatni, és nem lesz szükség az állandó feszültséget keltő aggodalmaskodásra.
HA JÓL ISMERJÜK GYERMEKÜNKET, nem a saját elképzeléseinket fogjuk hajszolni, hanem a képességeinek, esetleg vágyainak megfelelő irányba segítjük tovább. Ha olyan dolgokat várunk el tőle, amibe valamennyire neki is van beleszólása, nem változtatjuk ellenséggé önmagunkat és az egész tanulással kapcsolatos cirkuszt.
A GYERMEK A PILLANATNAK ÉL, ezért sok olyan pillanatra van szüksége, amikor biztos lehet a szülei szeretetében, KIKAPCSOLÓDHAT, feloldódhat és erőt gyűjthet a tanuláshoz. Akármennyi dolog is van egy felvételivel, nem szólhat minden erről. Nem szüntethetjük meg a gyerek összes SZABADIDEJÉT, élvezeti tevékenységét, mert így büntetéssé változtatjuk a kihívást és csak az alkalmatlanságát hangsúlyozzuk. Mindenki ismeri Einstein híres mondását arról, hogy az összes nagy gondolat az ember szabadidejében született, amikor felszabadultan egész mással volt elfoglalva. A gyermekek többsége sem magolás és tesztkitöltés alatt döbben rá, mi is érdekli igazán, hanem a szabadidejében.
A végére hagytam a LEGFONTOSABBAT, ami nélkül hiábavaló szinte minden erőfeszítés.
BÍZNUNK KELL A GYERMEKÜNKBEN! Ki kell irtani magunkból az állandó kétségeket, és addig kell nevelnünk saját magunkat, míg meg nem tanulunk bízni a gyerekben. Hinni, hogy a dolgok érdekeinek megfelelően alakulnak, helytáll majd a szükséges helyzetekben, abba az iskolába kerül, ami neki való és magától is hoz értelmes döntéseket.
Természetesen én is követtem/követek el hibát gyermekeim nevelése során, de amire igazán büszke vagyok, az egy fiatal srác megjegyzése volt. Családunkat megismerve azt mondta egyik gyermekemnek: Olyan jó neked, hogy a szüleid bíznak benned!
A szülői bizalom ugyanis a legerősebb alap, amire gyermeked a jövőben is bármikor építhet majd.
Varga Mónika
