Magántanárként HÁROM ÉVTIZEDE FIGYELEM a GYERMEK ÉS SZÜLŐ KÖZTI MECHANIZMUSOKAT, azok HATÁSÁT A GYEREKEK FEJLŐDÉSÉRE. Annak ellenére, hogy ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre a felmerült problémák okainak felkutatásához, még mindig nagyon alacsony azon szülők száma, akik saját működésükben, gyermekkorukban kialakult „szoftverhibáikban” is keresnék az okokat.
A „mi mindent megteszünk a gyermekünkért” meggyőződéses védekezés akár igaz is lehet, és feltehetően a szülők szülei is ugyanezzel nyugtatták magunkat, mégis mindannyian hordozunk magunkban olyan programokat (nem ritkán traumákat), amik önkéntelenül is rányomták bélyegüket – rajtunk keresztül – gyermekeinkre is.
Amikor valaki méltatlankodva azt állítja, a pszichológusok nem tudnak mást, csak a gyermekkorunkban vájkálni, akkor az a valaki biztosan érzi, hogy éppen OTT GYÖKEREZIK AZ Ő PROBLÁMÁJA IS. Pontosan ezért bagatellizál, hogy elzárja a világ elől, amitől sérült, vagy retteg attól, ami esetleg kiderülhet. Senkinek semmi köze hozzá, hangoztatja, egy felnőtt nem okolhatja minden kudarcáért a gyermekkorát.
Természetesen tényleg nem. Hibás hozzáállás 60 évesen is arra fogni balsorsunkat, hogy édesanyánk nem szoptatott minket, ezzel egyet kell értenem. De kiszabadulni a gyermekkor eltitkolt sérelmeinek vagy káros mechanizmusainak csapdájából csak úgy lehet, ha feltárjuk és feldolgozzuk őket. Ezt a cikket pedig azért kezdtem el írni, mert meg vagyok győződve róla, hogy gyermekünkkel is ily módon tudnánk normalizálni viszonyunkat. Sőt, benne még IDŐBEN JAVÍTHATNÁNK a rólunk másolt „szoftverhibákon”, hátha ő nem adná már tovább a következő generációnak.
Nem kell azonnal a legdurvább kegyetlenségekre gondolni, azokat az elme gyakran önmagától is mélyre elzárja, és következményeiktől szakszerű segítség nélkül valószínűleg nem lehet megszabadulni.
Az átlagos hétköznapok, az iskolai történések, a SZÜLŐK NEVELÉS GYAKORLATA, hozzáállása, szavai és tettei, gyermekkorunk számtalan JELENTÉKTELENNEK TŰNŐ ESEMÉNYE kialakíthat olyan gátakat és viselkedésmódokat, amelyeken változtatva sokat könnyíthetünk saját és környezetünk életén.
Brutalitás nélkül, akár puszta jó szándékból is sokat tudunk ártani gyermekeinknek. Mert mi magunk is egy gyermekkorban kialakult hibás szoftver irányításával működünk és nem tudunk másképp. Mára már bizonyított tény, hogy nincs meghatározóbb életszakasz a gyermekkornál, így az emberek döntő többsége egy életen át hordoz magában onnan eredő problémákat.
Máté Gábor ’Normális vagy’ című népszerű könyvében „KISBETŰS TRAUMÁNAK” nevezi azokat a látszólag hétköznapi eseményeket, amelyeket a gyermekkor kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és jóval elterjedtebb drámájának is tekinthetünk. A kisbetűs traumák során a gyermek bizonyos alapvető szükségletei nem találnak kielégítésre, az így elszenvedett hiányból levont következtetései alapján pedig egy HASZNOSNAK VÉLT VISELKEDÉSFORMÁT vesz fel és kódol magába. Ezáltal elveszik az igazi énnel való kapcsolata és egyfajta robot üzemmódba kapcsol. Ha ez a viselkedésforma megszilárdul, szülőként is ez fogja irányítani, anélkül, hogy tudna róla.
Sokszor előforduló példa a tekintélyelvű, TELJESÍTMÉNYORIENTÁLT SZÜLŐK GYERMEKEKÉNT felnőtt ember, vagy egyéb traumatikus okból maximalistává vált szülő, akit állandó megfelelési vágy hajt és csak a tökéletessel elégedett. Ő hiába mond mást a gyermekének, EZT A PÉLDÁT ADJA ÁT NEKI. Lásd egy korábbi, a maximalizmusról szóló írásomban:
Másik gyakori eset, amikor valamelyik szülő KÉPTELEN VOLT LEVÁLNI MINDENT URALNI AKARÓ ÉDESANYJÁRÓL és az ő elvárásainak megfelelően működik új családjában felségével és gyermekeivel is. Ez a bizonyos „hárman vagyunk a hitvesi ágyban” esete, amit a felek rendszerint házasságuk romjain ismernek csak fel. Legrosszabb esetben pedig akkor sem, hiszen mondjuk a 46 éves „anyuci pici fia” soha nem fogja beismerni, hogy minden cselekedetével az anyjának kíván imponálni. De az ÉRZELEMMENTES APÁNAK MEGFELELNI SOHA NEM TUDÓ fiúban is ugyanez munkálkodik, miáltal pokollá teheti saját gyermekei életét is. Ezek a személyek azok, akik a legnagyobb harciassággal vitatják a pszichológia létjogosultságát és kikérik maguknak a múltjukban történő „vájkálást”. Pedig éppen így tudnának gyermekeinknek olyan gyermekkort biztosítani, hogy náluk később ne legyen miben „vájkálni”.
Sajnos még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyetemlegesen elfogadottá váljon: AZ ÁRTATLANUL ELSZENVEDETT TRAUMÁKAT NEM SZÉGYELLNI KELL, hanem értő segítséggel túljutni rajtuk. Valamint nem csak a „Nagybetűs trauma” számít traumának, rendben lévőnek tűnő hétköznapjaink is tele vannak vele.
Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy megírtam Beírás felnőtteknek című könyvemet, amelyben sok szó esik erről a témáról is. Abban reménykedem, hogy aki elolvassa, az rádöbben pár fontos dologra önmagával kapcsolatban és közelebb kerül ahhoz, hogy gyermekének ÉLHETŐ GYERMEKKORT biztosítson.
Varga Mónika
