„Visszatekintve életutunkra, számos, emberhez nem méltó szerepet vállaltunk, játszottunk el, amelyeket az elfojtott félelem, a harag, a bánat évei alatt magunkévá tettünk. A világban való mozgás arra tanít minket, hogy börtönözzük be magunkat kicsinyke darabkákra szabdalva, hogy beleférjünk az éppen rendelkezésre álló dobozba. Az életutunkon ért csalódások arra figyelmeztetnek, hogy rendszerint beérjük azokkal a szegényes szerepekkel, amelyek képességeinknek és szellemünknek csak csekély részét veszik igénybe. Természetes, hogy ezek az én-szerepek nem kielégítők számunkra, ám neveltetésünk, társadalmi létünk elhiteti velünk, hogy azok valódi énünket képviselik. Színészek vagyunk az élet színpadán, szerepeket játszunk attól a pillanattól kezdve, amikor először gondoljuk úgy, hogy a magunkra erőltetett szerep megóv minket valamitől. „
Talán a vadonban élő remeték kivételével minden emberre igaz ez a gondolatsor, amelyet legalább egy évtizede őrzök egy ismeretlen könyvből fénymásolt lapon.
Bárki őszintén magába néz, szerepek sokaságát tudja megnevezni, amelyeket a helyzet vagy más emberek kedvéért vállat magára akár egy életen át. Színlelünk, hogy megfeleljünk, tetsszünk, szeressenek minket, ne maradjunk egyedül vagy csupán azért, hogy a másik jól érezze magát. Nem ritkán teljesen belefeledkezünk a szerepünkbe és el is felejtjük valódi önmagunkat. Hány meg hány váratlan változás (új munkahely, új ismeretség, utazás, válás stb.) során derül ki, hogy nekünk eddig csupán az önfeláldozás jutott, és magunk is meglepődünk, amikor sorra szabadulunk meg korábbi kényszer-szerepeinktől. Tökéletes anya, szuperfeleség, sok pénzt kereső szuperférj, alázatos kolléga, mindenben némán szófogadó gyermek, alkoholista párját szótlanul viselő házastárs, kifelé tökéletes családot színlelő szülő és még hosszan sorolhatnám. Fontos lenne néha magunkba nézni és bevallani őszintén, ha már semmi nem maradt az igazi énünkből. Az így lejátszott élet soha nem lesz igazán élhető és boldog, földi pályafutásunk végén pedig így búcsúzhatunk majd: valaki másnak bizonyára jó volt, hogy léteztünk.
Mentségként ott a magyarázat: Az élet kényszeríti ki, hogy az ember játszmákat játsszon. Ez talán tényleg így van, de ha felismered, amibe kényszerültél, az már az első lépés a kiszállás felé. Bármekkora áldozatot megér, hogy visszatérhess önmagadhoz! Ehhez nyújt segítséget az ’Elemedben vagy?’ című írásom (az oldalamról letölthető), amely nem csupán a fiatalok útkereséséhez kínál támpontokat, de az önmagunkhoz való visszataláláshoz is. https://hozdkiazellenorzot.hu/elemedben-vagy-2/
Eddig csupán az „áldozati” szerepekről volt szó, de létezik ennél sokkal rafináltabb változat is. A saját elvárásaink és törekvéseink érdekében játszott rafinált, önző vagy gonosz szerepek, forgatókönyvszerűen zajló játszmák, amelyek a háttérben meghúzódva szinte észrevétlenül kényszerítik bele a feleket egy mesterségesen létrehozott ördögi körbe. Különösen kegyetlen, ha az egyik fél az irányító, a másik pedig szolgamód meghajlik és viseli a rá osztott szerepet. Talán legismertebb példa erre, amikor a manipuláló fél folyamatosan építi és táplálja párja kisebbségi érzését, hogy elhitesse vele, senki másnak nem kellene, így hát tűrje csak szótlanul zsarnok párja minden szeszélyét.
A legérdekesebb színház talán az, amikor a felek játszmával reagálnak párjuk színjátékára és mindketten ily módon próbálnak előnyökhöz jutni, vagy felelősségektől megszabadulni. Ezek lehetnek ártatlan vagy bosszantó, de akár egy egész életet színjátékká alakító játszmák is, amelyeket a szereplők végül életmóddá fejlesztenek és már észre sem vesznek.
Férj: A gondoskodó férj, aki nem engedi vezetni feleségét, nehogy baja essék (az autónak természetesen!), az asszony nem nyúlhat semmiféle „férfimunkához” a ház körül, mert hát az a férfi dolga. Az elvárt ellenszolgáltatás pedig így hangzik: „Jaj édesem, tudod, hogy én csak a te főztödet szeretem, meg is halnék, ha nem várnál minden nap friss étellel. Csak a mi lakásunk ragyog így, senki nem tud ilyen csodás tisztaságot varázsolni, mint az én kis feleségem. (Maradj csak itthon, nehogy elcsábítson valaki!)
Feleség: Az én drágám a tenyerén hordoz engem. Mindenhová elvisz autóval, egy villanykörtét sem kell kicserélnem, szerelővel sem kell bajlódnom. Úri sorom van. (Igaz, hogy reggeltől estig főzök, takarítok és a férjem kívánságait lesem 30 éve. Elmenni nem tudok itthonról, hobbim nincs, de a világ mégis rám irigykedik, úgyhogy jó ez így nekem.
És lehet, hogy jó is, ezt kívülállóként nem ítélhetjük meg. Szereplőként viszont fontos lenne számot vetni vele, erre vágytunk-e, amikor az életünket tervezgettük. Ha rádöbbenünk, hogy a magunkra vett szerep nem kielégítő számunkra és saját vágyaink nem kapnak helyet benne, akkor ideje változtatni.
