„Féltem, hogy ez a hétköznapi dagonyázás, a dolgok örökös ismétlődése előbb-utóbb minket is megront, és hogy egy esős, szmogos napon, a spaletta résein bekúszik közénk a kiábrándulás. Mindketten kezdünk magunkra gondolni, a saját problémáinkra, elszakadunk a másiktól. Ránk is leereszkedik a homályos lepel, amely egy idő után – mikor véget ér az illúzió, és vele együtt a másik hibáit kifakító jótékony vakság – be szokta borítani a párokat. Így szokott történni, így történt a szüleimmel is. Apám örült, hogy reggelente elmehet otthonról, és anyám is fellélegzett, boldogan szívta be önnön magánya szagát. Pedig szerették, tisztelték egymást.”
Margaret Mazzantini: Újjászületés
