Szabadság utáni levertség

Mint ahogy már hallottunk poszttraumás, vagy posztcovidos tünetekről, amelyeket az elszenvedett rossz vált ki az emberekben, modern világunkban felütötte a fejét a „posztvakációs tünetegyüttes”: a nyaralás utáni levertség, fásultság, szenvedés vagy akár szorongás. Vagyis mi emberek, az elszenvedett jó után is tudunk szenvedni. Egy spanyol pszichológusnő megfogalmazása szerint: „Az emberi faj egyszerűen művészetté fejlesztette, hogyan keserítse meg saját életét”. Erre kiváló példa, hogy a szabadság és a nyaralás regeneráló, feltöltő hatását szó nélkül átfordítjuk kesergésbe, azon rugózva, hogy az ideális állapot véget ért.

Természetesen van az az eset, amikor valakit a munkahelyén zaklatnak, megaláznak, vagy szimplán csak gyűlöli, amit nap mint nap csinálnia kell, ilyenkor érthető a visszatérés előtti szorongás. A szabadság végén érzett rettegés és undor egyértelmű jele lehet annak, hogy sürgősen munkahelyet kellene váltanunk. Ilyenkor akár depressziós állapot is létrejöhet, értelmetlen bármilyen bölcs tanáccsal próbálkozni, egyetlen kiút létezik csupán. Amit persze sokan nem mernek/tudnak megtenni.

Szerencsére azért a fenti a ritkább eset. Sokkal általánosabb, amikor a kellemes semmittevés és a száműzött vekker olyan világba repít minket, ahonnan nem szívesen dugjuk ki az orrunkat. Nem is beszélve az utazásról, a gyönyörű tájakon, tengernél, hegyekben töltött napokról, ahol valóban elveszítünk minden kapcsolatot a hétköznapi életvitelünkkel. Kicsit olyan ez, mint amikor egy kellemes, forró fürdőt veszel és egyszer csak csengetnek. Megkeresed a ruháidat, felcibálsz magadra valamit, fejedre tekered a törölközőt és mosolyt imitálva ajtót nyitsz. Személyit keresel, aláírsz, átveszed, megköszönöd és már ott is vagy a valóságban. Igen, meglehetősen kellemetlen kiszállni a nyaralás ellazult állapotából és fejest ugrani a mindennapi teendőkbe, de ha nem utálod szívből a munkádat, igazán felesleges lenne emiatt melankóliába zuhanni. Van az a közhellyé ismételt, meglehetősen megosztó mondás, miszerint „minden fejben dől el”. Ha valamire, akkor erre a posztakármilyen izére ez biztosan igaz. Azzal a másik közhellyel karöltve, hogy „minden véget ér egyszer”. A szabadságomról ráadásul pontosan tudom, mikor fog véget érni, tehát nyugodtan megbeszélhetem magammal, hogy nem fogok kétségbeesni emiatt. Én döntöm el mit kezdek vele, az én feladatom felejthetetlenné varázsolni és kihozni belőle mindent, ami a regenerálódáshoz és a feltöltődéshez szükséges. Ha ez sikerül, utána újult erővel léphetek vissza a megszokott életembe, és akár még jókedvűen is végezhetek olyan dolgokat, amik a nyaralás előtt nehezemre estek.

Hogyan? Hozol magaddal emlékeket a nyaralásról, kiteszel belőle néhányat és örömmel nézel rájuk. Főzöl olyan vacsorát, amit a nyaraláson ettetek. Hallgatod a nyaralás zenéit, százszor végignézed a milliónyi béna fényképet és gondolatban ott időzöl megint a feladatmentes lebegésben. Ezzel felidézed a szépet és nem siratod, hogy elmúlt. Elnyújtott hatás, tudod, biztosan hallottál már róla a gyógyszerreklámokban.

És nem mondod a gyerek előtt milliószor, hogy „jajistenem, vissza kell mennem dolgozni”, mert ő is megtanulja és hamarosan ő is szenvedni fog, amikor jön a nyár vége.

Ha pedig a telezsúfolt, megerőltető nyaralások híve vagy, hagyj magadnak időt és pihend ki a pihenésedet! Fejezd be a maratoni futást pár nappal a szabadságod vége előtt és készülj fel gondolatban a szokásos menetrendre! Ez persze mindenkire vonatkozik, mert ha időt hagysz magadnak felkészülni az ideális állapot megszűnésére, még meg is győzheted magad, hogy ez így van rendjén.

Varga Mónika

„A hullámok taraja sziporkázva veri vissza a holdfényt, a csillagszőnyeg kápráztatóan ragyog a fejünk felett. Mikor fordult velem elő utoljára, hogy csak ültem a sötétben és gyönyörködtem az éjszakában? Hirtelen elfog a vágy, hogy mindig így élhessek. Sóvárogni kezdek a víz, az égbolt után. Vágyom a vízre, az égboltra, az olyan élet után, amiben a napok nem apró négyszögekbe nyomorítva sorakoznak a naptárban.”

Az idézet Lisa Wingate ’Elrabolt életek’ című könyvéből származik és egy amerikai nagyvárosban élő ügyésznő, Avery gondolatait tárja elénk. Bár az ő vágyai családja múltjához is köthetők, úgy hiszem, sok millió ember érezne hasonló módon, ha hétköznapjaiból egy nyugalmas tengerpartra csöppenne. A megfogalmazás nagyon találó: mi, a modern társadalmak polgárai, valóban apró négyszögekbe nyomorítva éljük az életünket. Egy természetes ritmus helyett, a mindennapjainkba zsúfolt teendők és megbeszélt időpontok irányítása alatt élünk. Ébresztőre kelünk, és az ébredés pillanatától egészen estig valamilyen zárt helységben tevékenykedünk. Közlekedési eszközzel sietünk A-ból B-be. Lábunk nem érint természetes talajt, nem érzékeljük a körülöttünk lévő természetet, nem érezzük az illatokat és nem halljuk környezetünk apró neszeit. (Egy fülledt busz utasainak kipárolgása és a nagyvárosi közlekedés zaja nem számít ide.) Nem nézünk fel az égre és nem állunk meg megcsodálni valamit, csak azért mert szép. Nincs rá idő. Van fontosabb dolgunk. Vagy talán már el is felejtettük, hogy nem csak tennivalók léteznek. Az élet mostanság feladattól feladatig tart. Esténként fáradt megnyugvással bújunk az ágyba, ha nagyjából megfelelő mennyiségű feladatot tudhatunk magunk mögött. Ha nem, akkor agyunk tovább kattog, elemez, rangsorol, és készíti elő a következő napi rohanást.

A természetben töltött idő, a céltalan szemlélődés, a feladat nélküli lét kezd kizárólag a nyaralás szűkre-szabott idejére korlátozódni. 351 napot próbálunk meg elsimítani egy-két hét nyaralással. Amire persze nem kis stressz volt összegyűjteni a pénzt, megtalálni a megfelelő szállást és beszerezni minden hozzávalót. Ha szerencsénk van, nyaraláskor kicsit kilépünk a mókuskerékből és megélünk egy-két olyan pillanatot, mint Avery a holdfényes tengerparton, de nagyon hamar ismét ott találjuk magunkat a hétköznapok feladatözönében. Szemlélődés volt, nincs. Rohanunk tovább.

Nem jó ez így. És erre szerencsére egyre többen kezdünk rájönni, mert a karantén időszaka ezen az egy területen talán előrelépést hozott az embereknek. Talán kezdjük megérteni, mit veszítünk, ha elzárjuk magunkat a természettől és mit nyerünk, ha részesei lehetünk. Talán egy kicsit megízleltük, hogy kevesebb feladattal, lassabb tempóval akár élvezetes is lehet egy hétköznap. És az élet. Talán minket is elfog a vágy, hogy mindig egy picit lassabban és természetesebben élhessünk! Mindig. Karantén nélkül és nem csak a nyaralás alatt.

Varga Mónika

Talán lesznek, akik nem vágják rá egyből, mi lehet az. Talán vannak még, akik gyorsan keresgélni kezdenek magasztos fogalmak között, mint az alapvető erkölcsi értékek, szeretet, család, vallás, művészetek és így tovább. Ezek egyikének sem sikerült közös nevezővé válni az évezredes küzdelemben, mert rendre alul maradtak a mindenható szerepét magára öltő értéktelen fémdarabok és papírfecnikkel szemben. Igen, az egyetlen dolog, amit a bolygó minden szegletében globális egyetértéssel elfogadunk, az a pénz. Nemtől, bőrszíntől, vallástól és származástól függetlenül mindenki nagyjából ugyanarra használja és senki sem szeretne valami mást helyette. Pedig valójában semmit sem ér, csupán az ember elméjében létezik az az érték, amit tulajdonítunk neki. Sőt, mára már a kézzel fogható formája kihalófélben van, azzal is megelégszünk, hogy valahol egy banki rendszerben nyilvántartják virtuálisan felhalmozott pénzünket. 

Érdekesség, hogy az angol nyelvben a „pénz” szó a megszámlálhatatlan fogalmak közé tartozik, amin lehet értetlenkedni, pedig, ha jól meggondoljuk, valóban az. Akinek nincs, az azért nem tudja megszámolni, akinek túl sok van, az meg azért. És mivel az égvilágon mindennek az értékét pénzben mérjük, így aztán tényleg megszámlálhatatlan. 

Ellentétben az ésszel, amiből – mint tudjuk – mindenkinek egy kicsivel több jutott, mint a többieknek, a pénz hihetetlen aránytalanul oszlik meg a föld lakossága között. A világ ötszáz leggazdagabb embere nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint Afrika összes országa együttvéve. Bár ez nagyon igazságtalan így, bizonyára mégsem fog soha megváltozni. Az emberi természet több évszázados megfigyelése ugyanis arra enged következtetni, hogy ha valaki a föld összvagyonát egyenlően szétosztaná az emberek között, 10-20 éven belül ugyanúgy visszaállna az eredeti helyzet. A pénzhez való viszonyunkat ugyanis erősen meghatározza a családban és a környezetünkben megtapasztalt minta, továbbá a személyiségünk is.  Állítólag a pénzhez érteni kell, ami nem mindenkinek adatik meg.

És ha már megszavaztuk, hogy a pénz mindenek felett, akkor nézzük meg közelebbről azt a bizonyos boldogító szerepét! Nem kell többé vitatkozni rajta, boldogít-e a pénz vagy sem, mert az idő egyszerűen hozzáigazította a pénzhez a boldogság fogalmát (is). Mai szabad világunkban senkinek sincs joga meghatározni, ki mitől lehet boldog, így a boldogságot családhoz, szerelemhez, kiteljesedéshez kötni ma már elavultnak hangozhat. Az úgynevezett civilizált társadalmakban a pénzzel megvásárolható termékek és szolgáltatások iránti vágy olyan méreteket öltött, hogy azok megszerzése sokak számára tényleg a boldogságot jelenti. Milliók boldogsága a gazdagság és ezt nem irigyelni kell tőlük, hanem elfogadni. Az pedig tagadhatatlan, hogy a pénz rengeteg élményt és óriási kényelmet biztosíthat, ha elegendő van belőle. A pénzzel megvásárolható luxus akár ki is töltheti úgy az ember idejét, hogy észre sem fogja venni soha a „másfajta” boldogságot. Szerintem legjobb lenne felhagyni a próbálkozással, hogy a boldogságot egyáltalán definiáljuk, hiszen senkinek a gondolataiba és érzéseibe nem látunk bele, az önámítás pedig szintén az emberi természet része. Ha mi úgy érezzük, a pénznek semmi keresnivalója a boldogság közelében, akkor nekünk is igazunk van.

Egy azonban vitathatatlan: a pénz az egyetlen olyan rendszer a világon, amiben mindenki bízik és szerepét senki sem vonja kétségbe. Boldogít, vagy sem; nem valószínű, hogy a közeljövőben bármi is ledöntené trónjáról.

Varga Mónika